Gergely Tamás: Skål, azaz Isten, Isten!
Hadd kezdjem köldöknézéssel századik Kantin-szövegem: Vadmalac-félperceseim rendszerezése közben látom meg, hogy azokban gyakran töltenek a pohárba. Nem egyebet, mint szilvapálinkát, amit egymás közt szilvának becéznek. Ritkán alma-körte, szilva-vegyeset, s mindig olyan alkalommal, amikor valamilyen problémát nem tudnak megoldani – sem a gyakorlatban, sem szóban. Sietve magyarázom: nem egymással van bajuk, hanem a társadalommal, amelyikben élnek. Illetve annak van velük, nem mindegy…?
A társadalmi kérdés ilyetén kezelése nemcsak rájuk volt jellemző, hanem úgy tűnik, egész Kelet-Európára, ahogyan a Svenska Dagbladet című lap kelet-európai tudósítója, Richard Swartz egyik korábbi szövegében megírta: a cselekvés helyett az indulat italba fojtása volt az értelmiségi gyakorlat.
No de az én pálinka-jeleneteimnek más forrása is van: városi gyerek lévén szüleim nyaranta falura küldtek a rokonokhoz, hadd szívjak friss levegőt, hadd lássak egy másik világot. S ott, vagyis Homoródszentmártonban tapasztaltam, hogy amikor valami fontos hírrel jöttek – például, hogy levágtak egy tehenet, lehet menni vásárolni Pintyóékhoz a helyi mészárszékbe, vagy beállított egy rokon, koma –, Gyula bátyám elővette a literes üveget és töltött az illetőnek meg magának egy pohárkával.
Nálunk, azaz a városon, talán egész Erdélyben az volt a szokás, hogy a vasárnapi ebéd bevezetőjeként koccintottunk egy pohár étvágygerjesztő pálinkával, majd az ebédhez bort kínáltunk. Ez volt a rend, azt hittem, mindenütt a világon az. Nagyon meglepődtem, amikor a Balti-tenger partján egy vendéglőben nem akarták megérteni, hogy míg a vacsora készül, felhajtanánk egy pohár pálinkát, s hogy azt nem keverjük sörrel. A pincér nem is vette fel a rendelést, amíg a főnöke bele nem egyezett a számukra szokatlan kérésbe.
Az italok keverése Svédországra is jellemző, egyik kedves könyvtári kollégám minden vasárnap whiskyvel fejezte be a boros vacsorát, aminek az lett a következménye, hogy hétfőn beteget jelentett. Vagy: a könyvtári kollektíva nálunk igen színes volt, húsz nyelvet beszéltünk, húsz kultúrából érkeztünk, hát sorra került időnként egy ilyen nemzetközi batyus szórakozás, ahová vitte mindenki a maga ételét – én romániai magyarként általában a tulajdonképpen román eredetű vineta (padlizsán) krémet prezentáltam, amit kevesen szerettek, mert mi az a zöld, amit kenni kell. Ám egyszer megszántam őket egy félliteres szilvapálinkával. Gyöngyözött a pálinka, ami, úgy tudom, az ital erősségét jelzi, vagyis minimum 50 fokot. Ez egyeseket el is riasztott a fogyasztásától, de két svéd legény nagyon megszerette. A baj az volt, hogy összevissza keverték, például sörrel, aminek láttán én ott is hagytam őket. Hogy utólag tudjam meg, hogy a módosabbik közülük taxival vitette haza magát, a csóró Gunnar pedig kiadós rókázás után a saját lábán botorkált el.
No de hadd térjek vissza szövegem elejéhez, vagyis a századik íráshoz. Kisebb ünnep ez, nekem is, meg talán a Kantin szerkesztőjének is, hadd emeljem hát virtuális poharam a Kantinra! Jó, hogy létezik, öröm volt eddig is közölni benne! S kívánok a szerkesztőnek meg az olvasóknak is erőt, egészséget! Jó ízemlékezést! Skål, ahogy a svédek mondják, azaz erdélyiesen: Isten, Isten!
Fotók: Gergely Tamás, Stockholm.
