B. Tomos Hajnal: Medvehagyma versus saloma

Csángliában (a barcasági hét csángó faluban) ha tíz atyafitól megkérdezed, ismeri-e a medvehagymát, öt közülük valószínű tagadólag rázza a fejét. Ha viszont a saloma felől érdeklődsz, mindük élénken rábólint. Persze, hogy ismerik a tavasszal Hétfalu határában is harsányan zöldellő leveleket. Nekem is régi kedvencem ez a fokhagymaszagú és -ízű vitaminbomba. Fiatal koromban bármennyit meg tudtam volna enni belőle csak úgy, nyersen, főleg egy jó tenyérnyi házi szalonna, vagy fűszerpaprikával megspékelt zsíros kenyér társaságában. Azóta is minden tavasszal igyekszem beszerezni és tartalékolni egy jó adag medvehagymát.

Idén kicsit „elszaladt a ló” a tavaszi zendüléssel, s mire észbe kaptam, vidékünkön már a virágján is túladott a saloma. Így aztán egy hűvösebb, hegyi községbe, Bodzavámra kellett kocsikáznunk érte, pontosabban az attól is jó félórányira fekvő legelőkre. Egy vízmosás környékén olyan dúsan nőttek a húsos levelek, hogy alig fertály óra alatt megtömhettem velük a zsákomat. Miután rokonnak, szomszédoknak is kóstolót vittem a „zsákmányból”, még mindig maradt annyi, hogy néhány zacskónyit tartalékolhattam belőle a fagyasztóban is, és persze elkészíthettem kedvenc tavaszi étkemet, a salomalevest.

Ezt a fogást, mint minden csángó gasztronómiai „találmányt”, igen egyszerű elkészíteni. Csak beledobod a fövő vízbe a kicsit megaprított medvehagymát, „pánkost” (liszttel dúsított tojásrántottát) kockázol bele, majd lisztből, tojásból készített „habarccsal” felereszted a levét. Amikor kissé „összeszoktak” a hozzávalók, kószilával (házilag savanyított tejjel) szoktam nyakon önteni a kész ételt, és 2-3 gerezd, apróra vágott fokhagymával, kevés friss csomborral dobom fel az ízét.

Remélem, ha jól sáfárkodom a most tartalékolt készletemmel, őszig még többször is készíthetek salomalevest.

Fotók: B. Tomos Hajnal.