Mörk Leonóra: Egy csésze tea Weimarban

A német irodalomtörténet leghíresebb csésze teáját 1806. október 20-án fogyasztották el. Aki átnyújtotta, Johanna Schopenhauer volt, aki kapta és megitta, Christiane Vulpius, pontosabban akkor már egy napja hivatalosan is Christiane von Goethe, a weimari államminiszter, titkos tanácsos és költőfejedelem élettársból törvényes feleséggé előlépett párja. A háziasszony ezzel a szimbolikus gesztusával befogadta a kis hercegség elit köreibe az addig általánosan lenézett és lekezelt Christianét. A döntését azzal a később szállóigévé vált mondásával indokolta, hogy „úgy vélem, ha Goethe nekiadja a nevét, akkor mi is adhatunk neki egy csésze teát”.

Az esetet a fiának írt leveléből ismerjük, amely így folytatódik: „Még volt nálam néhány hölgy, akik kezdetben nagyon szertartásosan és mereven viselkedtek, de utána követték a példámat. [Christiane] valóban nagyon zavarban volt, én viszont hamar átsegítettem rajta. Az én helyzetemben, hála annak a tekintélynek és szeretetnek, amire itt rövid idő alatt szert tettem, nagyon meg tudom könnyíteni számára a társasági életet. Goethe is ezt kívánja, és bízik bennem, én pedig egész biztosan rá fogok szolgálni erre a bizalomra.” És így is történt: a városka úri hölgyei által addig megvetően csak mamzell, demoiselle vagy ágyastárs néven emlegetett Christiane férje olyan hálás volt az asszonynak, hogy ha egyáltalán hajlandónak mutatkozott kitenni a lábát otthonról, akkor Johanna szalonját kereste fel. (…)

Érzékeny férfiként Goethe nyilván jól kiismerte magát a helyi közösség érzelmi térképén. Felmérhette, hogy a dámáktól semmit jót nem várhat, ezért szemelte ki Schopenhauernét arra, hogy újdonsült feleségét bevezesse a weimari jó társaságba. Elvégre az egy évvel azelőtt megözvegyült Johanna csak nem sokkal korábban költözött a városba, így még nem bonyolódhatott bele különféle intrikákba, illetve egész addigi életet nagyvárosokban töltötte, ahol nyitottságra és széles látókörre tett szert. Ráadásul, szemben a helyi előkelőségekkel, nem tűnt a konvenciók rabjának.

Tea, kétszersült, vajaskenyér

Johanna választása azért esett a Szász–Weimar–Eisenachi Nagyhercegség székhelyére, mert a közelében akart lenni az általa régóta csodált Goethének, és elindítani fiatal kora óta tervezgetett szalonját. A terve ugyan, mint láttuk, valóra vált, ám a költözködésre nem a legalkalmasabb időpontot választotta. Az egész Európát lángba borító napóleoni háborúk korában járunk, és a francia császár haragja éppen Poroszország ellen fordult. A serege 1806. október 14-én, a jéna-auerstedti ütközetben legyőzte az egyesült porosz–szász hadakat, és alig ült el a csatazaj, a Jénától mindössze 21 km-re fekvő Weimar utcáit elárasztották előbb a fosztogató francia csapatok (akikkel szemben nem mert mindenki olyan bátran fellépni, mint Christiane Vulpius), majd a sebesült porosz és szász katonák.

Schopenhauerék házában csak csekély kár esett, Johanna pedig bebizonyította, hogy ő sem tartozik a vészhelyzetben ájultan a kanapéra hanyatló úriasszonyok közé. Először is visszautasította a lehetőséget, hogy a lányával elmeneküljön a városból, miután kiderült, hogy a kocsiban csak kettőjüknek jutott volna hely, a személyzet tagjait cserben kellett volna hagyniuk. Maradt tehát, és készségesen sietett a nála rosszabbul járt weimariak segítségére: átmeneti otthont adott azoknak, akiknek a házába betelepedtek a franciák, és aktívan részt vett a sebesültek ápolásában. Mindezzel egykettőre elnyerte a helyiek rokonszenvét, és a válságos időszakban tanúsított helytállása miatt a „jó társaság” is gyorsabban befogadta, mint egy kívülállóval egyébként tették volna.

Ezek után az asszony valóra válthatta a saját irodalmi szalonról szőtt álmait, és ezzel meghatározó egyéniségévé vált annak a kiemelkedő jelentőségű művelődéstörténeti korszaknak, amelyet weimari klasszika néven ismerünk. Amikor 1816-ban látogatóba érkezett a városba Goethe fiatalkori szerelme, a Werthert ihlető Lotte, már így mutathatta be neki Johannát a költő titkára, Riemer doktor: „Madame Johanna Schopenhauer, danzigi dúsgazdag özvegy, egy évtizede városunkban él – a mester odaadó barátnője, egyébként maga is tollforgató, és irodalmi szalont tart, ahol a mester, azokban az időkben, amikor hajlamosabb volt eljárni otthonról, gyakran töltötte estéit.” Legalábbis így idézte fel az esetet Thomas Mann a Lotte Weimarban című regényében.

Ezeken a franciául thé littéraire néven emlegetett estélyeken a vendégek valóban teát ittak, amely a kávéval együtt az 1730-as években érkezett meg Weimarba, méghozzá porcelán szervizből, amely Erős Ágost kora óta egyre inkább részévé vált a polgári háztartások felszerelésének is. A hozzá felszolgált falatkákkal jóllakni ugyan nem lehetett, de nem is ez volt a cél, hiszen utána mindenki hazament vacsorázni. A már emlegetett Riemer doktor így mutatta be Johanna szalonját az egyik levelében: „Az egymásba nyíló három kis szobából álló legalsó szint rendkívül csinosan és ízlésesen van berendezve. Meleg szőnyegek borítják a padlót, selyemfüggönyök díszítik az ablakokat, az ablakfülkéket nagy tükrök, és az egészet szép mahagónibútorok. A középső szoba a bejárati rész, a jobb oldali a teázó, és balra a másik a középső mellett sétálgatásra szolgál. Ha belép, előbb férfiak gyülekezetével találja magát szemközt, aztán a teázóasztalnál a hölgyekkel. Az ember itt teát fogyaszt, kétszersültet és vajaskenyeret is, fecseg a hírekről, politikaiakról és irodalmiakról, rajzol, zongorázik és énekel. Hat órakor megy oda, hogy nyolckor vagy azután újra elosonjon.”

A fenti szöveg részlet Mörk Leonóra: Saját utakon – 15 vagány nő igaz története 3 évszázadból című, most megjelent könyvéből | Jaffa Kiadó, Budapest, 2024 | 280 oldal, 4490 forint | A nyitókép Mörk Leonóra felvétele.