Mörk Leonóra: Goethe, a sok sör és a szőlőtőke
Azt gondolhatnánk, nincs az az információmorzsa, amit az elmúlt kétszáz év során a német szakemberek ki nem derítettek legnagyobb költőjükről. Ám meglepetések mindig érhetik az embert.
Azt gondolhatnánk, nincs az az információmorzsa, amit az elmúlt kétszáz év során a német szakemberek ki nem derítettek legnagyobb költőjükről. Ám meglepetések mindig érhetik az embert.
Osztrák autópálya-pihenő. A bisztróban a kávé mellett a pizzát is érintőképernyős terminálon kell megrendelni…
Platz doch!, azaz foglalj helyet! Erre biztat minket a nevével a berlini Kreuzberg negyedben található slow food étterem. És erre biztat minket a két tulajdonos hölgy is, akik a nagymamájuktól tanult receptek alapján látják vendégül a hagyományostól eltérő vacsoraélményre vágyókat.
Aki azt hiszi, mindent tud a fagylaltról, az menjen el Bad Reichenhallba, és garantáltan fog újat tanulni.
A német irodalomtörténet leghíresebb csésze teáját 1806. október 20-án fogyasztották el. Aki átnyújtotta, Johanna Schopenhauer volt, aki kapta és megitta, Christiane Vulpius, pontosabban akkor már egy napja hivatalosan is Christiane von Goethe.
A pincér buzgón szorgoskodik körülöttünk, ételsorokat ajánl, borokról magyaráz, végül javaslatára nyolcfogásos degusztációs menüt rendelünk. (Részlet a Hellinger-Madonna című regényből.)
Szabó Magdát sokan szeretjük, és sokféle okból, ám alapvetően nem a szakácsművészetéért.
Birssel körítve.
Június elején kezdi hozni a gyümölcsét: sárga, narancsszínű, piros, bordó, mindenféle akad közöttük, csak két pontosan egyforma árnyalatú nem.
Aelke bólintott. A szeme végigfutott az ebédlőasztal kínai porcelánjain, a fríz ezüst evőeszközökön, a kristálypoharakon, a virágmintás francia selyemfüggönyökön, az aranyozott bőrtapétán, a márványkandallón, a tálalószekrény üvegtáblái mögött sorakozó kék-fehér porcelántányérokon, és arra gondolt, soha nem fog tudni hozzászokni ehhez a fényűzéshez.
Végül egy alkalmi vendéglő sátra előtt leültek a hosszú, X-lábú asztalhoz. Fahéjas bort ittak, nádcukros ostyát ettek, és mert közben elhallgattak a harangok, a dobosok pedig szerencsésen elmasíroztak a Noordeinde palota felé, most már egymás szavát is értették.
Majd négyszáz évvel ezelőtt, az 1600-as évek közepén ez a kisfiú valóban ott ülhetett ebben a holland konyhában a reggelijére várva. Ő Christiaan Huygens, a ház pedig a Hofwijck nevet viseli, és az édesapja építtette a Vliet csatorna partján, félúton Hága és Leiden között.