Noth Zsuzsánna: Mézvadászaton

Mint ahogy minden öregember saját rigolyáinak rabszolgája, ugyanúgy Horác sem lehet mentes az övéitől. Amikor kezdi észrevenni, hogy túlságosan ránehezedett a nagyváros melankóliája, mozgósítani kezdi amúgy is örökkön nyughatatlan, izmos lábait, s ha Zsóka ráér, őt is, egy Normafától Makkosmáriáig hegyben ballagásra. Khakiszínű katonatarisznyáját oldalára csapva be a Batyiba, szalámit, sonkát, párizsit, szalonnát, tepertőt, disznósajtot körülményeskedve körbevizslatva, alapos döntés után még barna sörrel és rozskenyérrel is felmálházva, másik oldalán Zsókával a Moszkvára, a piros 21-es végállomására.

Innen tovább a Csacsi-rétre úri módra, asztal mellett, padon ülve piknikezni. Ahol Zsóka előkap a táskájából egy zsenge karalábét, és halványzöld héja alá mélyeszti svájci bicskája hegyét.

– Te csak ne pucolj nekem semmit, te ne szolgálj engem. Te a lady vagy az életemben, nem holmi vászoncseléd… Nem számít, már úgyis úgy nézek ki, mint egy hadiárva, hogy ki ballag mellettem, ezen nem ronthat, de nem is javíthat. Kettévált a gatyám, foszlik a dzsekim gallérja, szétrepedt ez a finom úri cipőm, rajtam már úgysem kérhet számon senki semmit. Az ilyen vén zrinkónak már sehol sincs hitele. Na itt van, zabálj! Tudom, hogy a durcását szereted a kenyérnek, ahol megrepedt és kiforrt. Nesze – tolja Zsóka orra elé –, lekanyarítottam neked. Egyébként én sokban hasonlítok apámra, bár ő még nálamnál is bohémebb lélek volt. Kupléénekes volt a Komló kávéházban, ahol mulatoztak. Ő örökölte a méhészetet a békési erdőben, Fásmelléken. Amikor nagyapát elhantolták, ezt eladta és vett Gyulán egy házat vegyeskereskedéssel, plusz egy vendéglőt.

– Rózsi! Rózsi! – üvöltött akkorát a legnagyobb váratlansággal, hogy Zsóka megrezzent, szinte már azon csodálkozva, hogy ekkora hangerőtől miért nem repednek meg a fák. De nem repedt meg semmi és senki, pedig az öregasszony ugyanakkora hangerővel kiáltott vissza.

Rózsikánál az erdészházban a kredencen glédában, felcímkézett dunsztosüvegekben vadvirágméz, hársméz, akácméz. És nem is lehetne Horác Horác, ha az üvegeket nem egyenként, fejjel lefelé csúsztatná be hosszú világoskék frottírzoknikba. Az üveg fenekénél a lelógó zokniszárat tiszta erőből megcsavarja és alátűri, utána többrétegű újságpapírba is bebugyolálja, hogy ha elcsúszik az erdőben a nedves avaron, ne törjenek össze.

A fenti szöveg részlet a szerző Filmperdülések című regényéből | Illusztráció: Pixabay.