Szentmiklósi Tamás: Egy csóró Londonban
Annyiféle klisé rajzik a fejemben, amikor 2004-ből felötlik ez a kedves londoni epizód: fenn a kerék, lenn a kerék és társai, de bánjunk csínján a közhelyekkel, nehogy banálisra sikeredjen az iromány.
A Tottenham Court Road környékén bóklászom, nem tudok betelni a sokszínűséggel, mulattatnak a hóbortos figurák, akik mindig tudnak meglepetéssel szolgálni, néha iszom valahol egy sört, hogy csillapítsam nem a szomjamat, hanem az éhségemet. Időnként megsajnálom magam, hogy éhenkórász magyar vagyok, átkozom a balsorsot, amiért ki kell porcióznom a fontjaimat, hogy minden napra jusson néhány, de aztán legyintek, elhessegetem az önsajnálatot, s újra örülök, hogy egyáltalán Londonban, az angoltanárok Mekkájában szívhatom a levegőt, beszélgethetek fűvel-fával, persze a világért sem árulom el senkinek, hogy Budapesten angolt tanítok, mert még kinevetnek: hát az is egy foglalkozás? Jó itt lenni, annyiféle népség mászkál körülötted, annyiféle kultúra jön szembe veled, hogy megfeledkezel idegen voltodról, hiszen Londonban senki nem idegen.
Azért jó lenne már valami tisztességeset enni! Nem vagyok nagyétkű, de annyit kutyagolok, hogy néha elemi erővel tör rám az éhség. Olykor megpihenek és kinyújtózom egy-egy padon, ha nincs ülőalkalmatosság, akkor lámpavasnak támaszkodom, és úgy mozizok tovább.
Ahogy most is teszem, mire egy fura alak lép hozzám, és megszólít. Jaj, nem akarom megint elővenni a verkliszerűen ismételt dumát, hogy kelet-európai csóró vagyok, ha nem restellném, én is kéregetnék. A leírhatatlan külsejű fickó azonban nem tágít. „Leírhatatlan” írom, ami azonban mit sem számít Londonban, ahol tarkabarkaság és összevisszaság van, és senki nem az, aminek látszik. A jómódúak rongyokban járnak, a jóval kevésbé tehetősek pedig „öltözködnek”, hogy leplezzék szociális hovatartozásukat.
A fickó nem tágít, le sem tudnám vakarni magamról. Darál egy bizonyára betanult szöveget, hogy van a közelben egy utca, menjek oda, hogy lefényképezzenek, szép kis összeget kapok érte. Már nyom is a kezembe egy névjegykártyát, hogy odataláljak. És azzal huss!, a fickó nyomtalanul eltűnik a forgatagban.
A kártyát zsebre vágom, jó lesz emléknek, de már eltökéltem, hogy nem hagyom bepalizni magam. Hányszor ráfizettem már a jóhiszeműségemre! Ki tudja, miféle bűnbarlangba akarnak elcsalni, még az is lehet, hogy valami szex van a dologban, mondjuk melegek várnak ott rám kitárt karokkal.
Moccanatlanul állok tovább ott a lámpavasnak támaszkodva, ám egyszer csak megkordul a gyomrom, s a zsebre dugott kezem megérinti a kártyát. Mi lenne, ha tennék egy próbát? Csak nem fognak kirabolni! A vak is látja rajtam, hogy nem vet fel a pénz. A melegekkel pedig mindig jól tudtam bánni.
És győz az éhség. Elindulok, s tényleg hamar megtalálom az utcát és benne a házat. Belépek a kapun, nyíl mutatja az utat az alagsorba, ahol egy műteremben találom magam. Vakuk villognak, kamerák sisteregnek, nagy a nyüzsgés. Egy jó arcú fickó köszön rám, elmagyarázza, hogy egy fotóalbum címoldalára keresnek karaktereket, s az enyém felkeltette az érdeklődésüket. Nocsak! Azért ez valahol jólesik. Már penderülök is oda az egyik állókamera elé, fordulok jobbra, fordulok balra, a tőlem telhető igyekezettel és professzionalizmussal, és hipp-hopp, készen is vagyunk.
Az élmény még hevesen dobogtatja a szívemet, amikor húsz (!) font üti, mit üti, simogatja a markomat.
Szédülten tántorgok ki az utcára, s valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva büszke vagyok magamra. Öntudatosan lépdelek tovább, egy-két perc múltán veszem észre, hogy egy előkelő villanegyedben vagyok és éppen egy előkelő líbiai étterem előtt torpantam meg. Líbiai étterem? Ilyen is van? Nagy levegőt veszek és belépek, de előtte rendezni próbálom rendezhetetlen öltözékem.
Kosztolányi „hősének”, Esti Kornélnak érzem magam, akit a napok óta gyötrő éhség behajtott egy puccos étterembe, ahol mindenki, a vendégek és a pincérek egyaránt jóval elegánsabbak voltak nála, az árak az égbe kúsztak, mire ő végül egy tojásból készült rántottát rendelt magának, amit a pincér rezzenéstelen arccal hozott ki fényűző tálalásban.
Igen ám, csakhogy az én zsebemben húsz font lapult, s nem törődve a vendégek és a pincérek arcomat pirító eleganciájával, jóízűen elfogyasztottam a kétfogásos ebédem. Tudom, háromfogásost illett volna, de sört is ittam…
Illusztráció: Freepik.
