Iván Gizella: Mindenütt jó szilveszter

Egyszer volt, hol nem volt, hajdanán, Rómába mentünk szilveszterezni. Ó, álmaim városa. Akkor azt hittem, ismerlek, jobban, mint Pestet és Budát, hiszen annyit gyalogoltam a macskaköves utcáidon, hogy ha a mesében lennénk, azt mondanám, lyukasra kopott a csizmám talpa. Persze a valóság más, a sportcsukának ezek a kilométerek nem számítottak.

Szóval, mentem, mendegéltem, s nem tudom hogyan, de megtaláltam mindent, amit látni akartam. Nem kellett idegenvezető, sem térkép, mintha már jártam volna arra, egy mágnes vonzott egy szoborhoz. A mester, Michelangelo Mózes szobrát a kis templomban, a San Pietro in Vincoliban, a csoda kis templomban… A szakállas óriás 1513 óta várt rám. Mint ahogy a spanyol lépcső is, bár épp, amikor arra jártam, esett az eső, és nem tudtam rajta üldögélni kicsit. Pedig hányszor elképzeltem, hogy a képeslapokhoz hasonló fotót csinálunk majd ott. De nem voltam bánatos, mert más élmények kárpótoltak.

A szomszéd sikátorban egy pizzériában olyan bruscettát ettem, aminek az íze azóta is ott van a számban, ha rágondolok. Képzeljetek el egy nagy szelet parasztkenyeret, szépen megpirítva, rajta sűrű olajjal, kellemes, de nem tolakodó fokhagymaízzel, és a tetején mosolygó articsókákkal. Ja igen, az articsóka nem volt ecetes, hanem csak olajban érlelt. Néhány piros paradicsomkocka és metélőhagyma volt rádobva elegánsan a tetejére, hogy a szemnek is kívánatos legyen. Ez a szelet kenyér felért egy ebéddel. Nem is bánom, hogy megettem az egészet, bevallom, nem esett nehezemre, mert a vacsora, na, az kimaradt. Nem azért, mert nem lett volna rá pénzünk: a szállodában ünnepeltük a szilvesztert, és ott is volt meghirdetve az ünnepi vacsora.

Nem vagyok válogatós, de a sok fogásból, amit feltálaltak, egyik sem volt a kedvemre való. Már a harmadiknál gyanús volt, hogy nem akarnak a kedvemben járni, ugyanis kivétel nélkül minden étel halas volt. Persze volt lencse is, de azt, bármennyire szeretném, nem ehetek. Akárhányszor próbáltam, az epém utána orvosért kiáltott. Szóval, volt halas rizottó, sült hal, füstölt hal, hal így meg úgy… Nem mondom én, hogy nem szeretem a halat, no de egy kicsit babonás is vagyok, mert úgy hiszem, ha szilveszterkor halat eszünk, elúszik a szerencsénk. Mindenesetre nem ettem, s kértem a pincért, hozna nekem valami mást, de ő nagy kedvesen újra kihozta a rizottót, amit visszaküldtem, csak hal nélkül…

Jó, tudom, Olaszországban élj úgy, mint az olaszok, de ez még, akárhogy erőlködtem, nem ment nekem. Szóval ez volt az első szilveszterestém, amikor éhen maradtam. Vagyis ez nem igaz, mert a pezsgőbontás után kitódult a hotel népe az utcára, velünk együtt, és ott bizony egy fánkárustól két akkora ízes sütit vettem, hogy alig bírtam megfogni. Enni jó, állapítottam meg magamnak, és boldogan néztem a férjuramra. Na, nem baj, majd otthon jövőre eszünk egy kis malacsültet. És mindkettőnknek összefutott a nyál a szájában.

Azóta is itthon szilveszterezünk, kettecskén. A vacsorához felöltözünk, mintha a legelegánsabb étterembe mennénk, és úgy ülünk az ünnepi asztalhoz. S amikor feltálalom a sörrel pirosra sült malachusit, eszünkbe jut a római kalandunk. S elégedetten nyugtázzuk: imádjuk az örök várost, s mindenütt jó, de legjobb otthon.

Fotók: Iván Gizella.