Petrőczi Éva: Egy üvegkupolára – második Nádor Szálló-siratóm

Úgy röppent el
az életemből
az első tizenkilenc
otthoni, pécsi év,
hogy egyszer se
láttam nyílni-csukódni
a Nádor Szálló éttermének

mesébe illő, vaskeretes
üveggömbhéj-kupoláját.
De egyszer mégis megéreztem
az eget földi létünkhöz
közelítő szerkezet varázslatát.

Családi ünnep volt éppen:
apai nagyanyám és nagyapám
aranylakodalmi ebédje,
ahol, jó „fünfkircheni” szokás szerint,
ebben az egyszerre
mesebeli és valóságos,
kulináris bazilika-hangulatban,
avagy pantheonban ültek össze
övéikkel az idős párok.

Az ezerkilencszázhetvenhatos évben
jártunk akkor,
s még nem sejtette
egyikünk sem, hogy
jóval kevesebb mint
tíz évig élhet még a Nádor.
Hiányát egyetlen emlék enyhíti:

mint két huszonéves,
úgy nézte egymást
az üvegkupola alatt
Vida Rózsa, az egykori,
erélyes patikuskisasszony,
s az ifjú, kék szemű építész, Ludwig Károly.

Igaz, addigra már
mindketten engedtek
a félszáz esztendővel
korábbi lángolásból,
de az a kis üvegablakokból
finom fémkeretekkel
„összehorgolt” üvegkupola,
ha hiszitek, ha nem,
maga volt a pécsi csoda!

Mert ebéd közben, amint
hirtelen kisütött a nap,
szerelem-műteremmé
varázsolta a kedves,
de a fölöttünk
feszülő „üveghéj” híján
prózai helyszínt.

Úgy éreztük akkor mind,
ott, az asztal körül, hogy
nem az öregség örök, hanem
egy-egy ilyen, az arcokat
fényben fürdető pillanat.

Nyitóillusztráció: a pécsi Nádor Szálló 1974-ben (Fortepan / Majercsik Tamás) | A benti képen a Nádor Szálló télikertje az üvegkupolával, 1910 körül (forrás: Régi Pécs Facebook-oldal).