Bagó Tünde: A lámpagyújtogató ízei #2 – Így készül a puding háborúban
A háborús idők kreativitást vártak el azoktól a nőktől, akik a hátországban igyekeztek naponta ételt tenni az asztalra. Az alapanyagok hiánya új recepteket, új ízeket generált kisebb-nagyobb sikerrel.
Mindkét regényem, az Ella háborúja és A lámpagyújtogató megírásakor számos korabeli újságot lapoztam át. A célom az volt, hogy megismerjem azt az életet, amely a hátországot jellemezte a második világháború alatt. Meglepett, hogy a nehéz idők ellenére milyen sok receptet hoztak le ezek a lapok. A háború első éveiben még nem vettem észre változást az ajánlott sütemények vagy ételek összetevőiben, de ahogy egyre kevesebb termékhez lehetett hozzájutni, megváltoztak a közzétett receptek.
A Bodeni-tó környékén, ahol a regényeim játszódnak, mindig is sok zöldség és gyümölcs termett. Ez a háború alatt csökkentette némiképp az élelmiszerhiányt, ugyanakkor a helyi lakosságnak szembe kellett néznie egy másik problémával: a lezárt svájci határokkal. Konstanzban már a harmincas évek végén problémát okozott, hogy az állam korlátozta a kereskedelmi kapcsolatokat Svájccal, így a konstanziak nehezebben jutottak bizonyos termékekhez, például a korábban – évszázadokon keresztül – a svájci gazdáktól beszerzett tejhez.
A háború utolsó éveiben már szinte lehetetlen volt tejhez és tejtermékekhez jutni. Ennek tudható be az az 1945 januárjában a helyi lapban, a Bodensee Rundschauban megjelent recept, amelyben azt ajánlják, hogy a vaníliás, mandulás és tejszínes pudingot tej helyett maradék kávéval készítsék el a háziasszonyok.
Ezt a kis receptet használtam fel A lámpagyújtogató című regényem egyik jelenetéhez, amelyben a főszereplő fiú, Ulrich és édesanyja, Ilse beszélgetnek.
„– Mit olvasol, mama? – kérdezte Ulrich, amikor belépett a lakásukba. Az ebédlőben csupán a bíborvörös, harang alakú búrával ékesített állólámpa világított a hajdani életüket idézve. Anyja az egyik vesszőből font karosszékben ücsörgött a kerek asztal mellett. Ulrichnak az volt az érzése, a nő estéről estére kisebb lesz, míg végül teljesen elnyeli a régi fotel.
– Egy Hauptmann-drámát. Épp most halt meg a főszereplő fia – felelte csendesen a nő. Hangjából hónapok óta hiányzott az a szín, amellyel képes volt mosolyt csalni a fiú beteg vagy egy-egy iskolai kudarctól elkeseredett arcára.
– Régebben vidámabb könyveket olvastál – jegyezte meg Ulrich, és közben leült anyja mellé a másik fonott székbe. Lábait törökülésben maga alá húzta, és megsimogatta a nő kezét. Pár napja észrevette, hogy anyja nem tudja a jegygyűrűjét viselni, főzés közben folyton lecsúszott megsoványodott ujján, ezért elrakta az ebédlőszekrénybe, férje kedvenc teáscsészéjébe.
– Elfogytak a vidám könyvek – jelentette ki komor arccal Ilse.
– Mesélek neked egy vidám történetet. Peter a gyárban pár napja azt ajánlotta az egyik munkafelügyelőnek, hogy a felesége pudingfőzésnél maradék kávéval pótolja a hiányzó tejet. Az meg úgy értette, hogy tegyék bele a zaccot. Még másnap is panaszkodott, milyen keserű és szemcsés volt a puding. Alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést. – Ilse végre elmosolyodott, de arcára hamar visszatért a szomorúság.
– Én is olvastam az újságban, hogy a tejhiány miatt kávéval kéne pudingot főznünk. Holott egy ideje már pudingot sem lehet kapni.
– Nem baj, úgysem szeretem.”
A lámpagyújtogató című regényben a városi lámpák és helyi történetek őre, egy nagypapa, unokája és annak barátai segítségével igyekszik megmenteni a németországi Konstanz óvárosát a szövetséges bombázásoktól. Ő és családja életébe nyújt betekintést a regény, amelyben a kalandok és – az 1996-ban egy fiatal restaurátor és egy régész nyomozásának izgalmai mellett – az ételek vagy azok elkészítése is szimbolikussá válik.
Bagó Tünde: A lámpagyújtogató | 21. Század Kiadó, Budapest, 2025 | 288 oldal, 5990 Ft | Az illusztráció forrása a Bodensee Rundschau 1945. január 12-ei száma.
