Másnap reggel, amikor a nap még csak bekacsintott a kék pékség ablakán, a tornacipős, őszülő férfi már az ajtóban állt. Kovászos parasztkenyeret kért, két vizes zsemlét hozzá.

– Megkóstolná az első tésztámat? – szólalt meg a nő az üzlet ajtajában. – Bizonytalan vagyok. Nevetséges, tudom, egész életemben készítettem a tortellinit, de most, tudja, izgulok. Szeretném, ha a helyieknek is ízlene, az olyanoknak, mint ön. Átnyújtotta a piros szélű tányért a férfinak és kíváncsi tekintettel állt a pult mögött.

– Na de hölgyeim, miért vitatkoznak ezen? Az emberek egy része a rántott csirkére esküszik, míg a másik a csirkepörköltre. Évszázadok óta nem jutottak dűlőre, melyik a népszerűbb. Akkor majd éppen önök döntik el ezt a kérdést? – ripakodott a két hölgyre fényes öltözékben pózoló barátjuk.

A töltelékek, a mokkás, a giandujás, a karamellás, a mandulás, a vaníliás, valamennyi maga volt a krémes álom, de ez a mogyorós, amelyet Urs éppen most töltött bele a Barbara által sütött kis lyukas szivarokba, az volt a csúcs. Abban benne volt a dédanyja, Berty néni, a papa és az ő munkája. Urs ezt akarja elvenni tőle.

Tekk olyannyira megdöbbent az újságíró állításain, hogy szinte elfelejtette, hogy ő nem is a Sacher-torta után kutakodik, hanem az isler érdekli. A cikket azonban már nem tudta tovább olvasni, mert valaki türelmetlenül nyomta a hívógombját.