Eugenia S. Lee: Vidéki halpiaci riport

Voltunk vidéki halpiacon. Sok nagy koreai halpiac ma már a külföldi vendégek okán nagyon fancy, a nagyobb, de nem turistaorientált helyek pedig tetemes méretű lokális érdeklődőt fogadnak, egy ötvenmilliós országban a belföldi kereslet is igen komoly tényező. Ahol mi jártunk, az mindkét kategórián kívül esik, se nem fancy, se nem nagy.

Koreai halpiacokra az emberek hve-t enni járnak. Hve, azaz szasimi, azaz nyers hal egész frissen. Úgy történik a dolog, hogy a kismillió árusító stand közül kiválasztod a számodra szimpatikusat, és ott megveszed, amit meg szeretnél enni, illetve amit haza szeretnél vinni. Ezek a standok akváriumban és rengeteg vörös színű, nagy méretű lavórban tárolják a kínálatot. A lavórokba slaggal juttatják a tengervizet, az túlfolyik, így minden hal, rák, kagyló és egyéb ehető tengeri gyümölcs kristálytiszta, friss, oxigéndús vízben tartózkodik, élve természetesen. A lavór vörös színének semmi köze a halhoz, minden ilyen dolog vörös, szerintem, amikor a koreai háború után fellendült a műanyagipar, akkor ez a festék volt kéznél, és véletlenül így maradt, az én kimcsikészítő lavórjaim is ilyen színűek, meg mindenki más lavórjai is.

Szóval kiválasztod a vásárlás tárgyait, majd ráhagyod a stand tulajdonosára, hogy konyhakésszé tegye őket, és elmész az étkezőrészhez. Ott, szintén több, teljesen egyforma „étterem” közül választhatsz, beülsz és várod az ennivalót. Kisvártatva megérkezik fekete nejlonzacskóban a hal és az egyéb kiválasztott akármi. A szakács belekukkant, rövid eszmecsere céljából odajön az asztalodhoz, megbeszélitek, hogy a kifilézett hal csontozatából csípős vagy nem csípős levest kérsz-e a hve után, a kagylót milyen módon készítse el, a garnéla jó lesz-e párolva, aztán a kapott információk birtokában elvonul a csupa rozsdamentes acél, nyitott konyhába tálalni, főzni. Ilyen helyeken a talaj vízzáró betonból van, mindig, minden rész csupa víz, hiszen a friss vízzel öblítés a hal elkészítésének roppant fontos része.

Először a hve érkezik, azaz a hal legfinomabb része falatnyi szeletekre vágva nyersen, wasabis szójaszósszal, marinált, rózsaszín gyömbérrel és savanyított gyöngyhagymával. Ennek elfogyasztása közben szokták felszolgálni a frissen szeletelt tengeri uborkát, tengeri sünt, gyakran akkor is, ha nem vettél ilyet, ajándék. Természetesen az is nyers, és azt is a wasabis szójaszószba vagy csípős kocsudzsángos ecetes szószba lehet mártogatni.

Az általunk választott, már-már kolostori visszafogottságú menü – mert száz fok volt és nem volt kedvünk válogatni – mindössze egy lapos halat tartalmazott, amely a tenger fenekén él és roppant érdekes a tekintete, a talaj felé néző oldalán nincs szem, átellenben viszont mindjárt kettő is van, és mindkettő ugyanarra az oldalra néz, de az egyiknek útban van a fej középső, kissé kiemelkedő része. Amikor valaki oldalról kémlel bennünket, illetve a szemforgatós kamaszok sajátos, oldalra lövellő tekintete, valamint Cirip „ezt a rosszaságot még elkövethetem-e” vizslató pillantása a fent említett hal arcberendezkedéséből fakadó szemállásával teljesen megegyezik.

Mi egy szimpatikus, gyors mozgású, mosolygós, sárga gumiköpenyt és gumicsizmát viselő fiatal hölgytől vettük a halat, illetve két tintahalat is otthonra. Mivel ismerem a helyi szokásokat, kértem, hogy bizonyos mértékben dolgozza fel a tintahalakat. Ez az én részemről azt jelentette, hogy ne nekem kelljen megölni őket, ő viszont kétségbe esett, hogy nem nyersen fogjuk elfogyasztani. Miután egy halat már megettünk nyersen, a tintahalakat paprikás szósszal nyakon öntve, sok zöldséggel pirítva szándékoztam elkészíteni itthon, úgyhogy mondtam neki, hogy valóban, ez meg lesz főzve. Erre ő és Olivér együttes erővel, hogy de ez „káp-odzsinga”! A tintahal koreaiul odzsinga, a vastag húsú, rövid lábú tintahal pedig káp-odzsinga. Ez utóbbit valóban nyersen szokták fogyasztani, de nincs törvény róla, hogy ne lehetne megfőzni, úgyhogy kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de én meg szeretném főzni. Végül tudomásul vették a szentségtörést, Olivér beletörődéssel, az eladó pedig a gyengeelméjűeknek és a tudatlan külföldieknek kijáró, csöppet sajnálkozó, leginkább elnéző mosollyal.

Miközben a tintahal sorsát egyeztettük, mögöttem egy szemfüles néni folyamatosan kínált kagylót megvételre. Engem tekintett a gyenge láncszemnek, és miután kifigyelte, hogy beszélek koreaiul, már célzottan kaptam az információt a jobb fülembe hátulról, miszerint olcsón adja, sokat ad, olcsón adja, sokat ad, finom. Odanéztem, valami kagyló volt valóban, a néni mondta, hogy „csoge”, ami a kagylók gyűjtőneve és körülbelül annyi információt szolgáltat az illető állatról, mintha a tehenet úgy próbálnád meghatározni, hogy szárazföldi jószág. Vetettem egy pillantást Olivérre, aki láthatóan szintén azon töprengett, hogy mi lehet a szorosan zárt héjak mögött, ah, gondoltam, tedzsani, honnan tudná, majd megkérdezem a ChatGPT-t, és mivel tényleg olcsón adott sokat, vettem egy kilót.

Így végül két zacskóba tették a zsákmányt, rengeteg friss jéggel borítva a tintahalat és a kagylót, helyi fogyasztásra a halat. A hal sokkal érdekesebben néz ki, mint amilyen az íze, kemény húsú, fenéklakó, finom és tiszta is, leginkább nyersen fogyasztják, de semmi extra. Megettük, majd megérkezett a leves is, mi a csípős opciót választottuk, ám nem jött hozzá páb, azaz főtt rizs, lefedett tálkában. Ez komoly indok a pánikra, Koreában főétkezés nemigen történik rizs nélkül.

Szemben ültem a kiszolgálórésszel, úgyhogy én láttam, hogy nem szándékosan maradt le a rizs, hanem megszaporodtak a komplikált rendeléseket leadó, nagyobb társaságú asztalok, és a két ádzsummának hirtelen sok lett, pláne, hogy az egyikük bőven kilencven körüli anyukája épp akkor döntött úgy, hogy segít, ami abban nyilvánult meg, hogy hajlott háttal bolyongott egy üres tányért szorongatva, azzal a szándékkal, hogy tesz rá tengeri sünt, ami nagyon el lehetett dugva, mert keresztül-kasul járt szegény, igen csekély eredményt felmutatva. Itt nem lehet rászólni idős emberre, pláne nem, ha segíteni szeretne, úgyhogy a nagymama által tudattalanul felállított akadálypálya is adott feladatot bőven.

A rizst ilyen helyeken kitálalva, lefedve, melegítőszekrényekben tartják, pont úgy néz ki, mint egy hűtő, csak melegít. Óvatosan odamentem abban a pillanatban, amikor épp senki nem volt arra és megkerült a tengeri sün is, kivettem két rizst, majd felszolgáltam magunknak. A főnök ádzsummának nem kerülte el a figyelmét a dolog, jött is rögvest és megköszönte Olivérnek, gondolom nem volt biztos benne, hogy értem-e, ha nekem mondja, majd még elpanaszolta, hogy bezzeg a koreai vendégek nem mennek el a rizsért, inkább kiabálnak, hogy „ádzsummá, páb csuszejó!” Azért elképzeltem azt a logisztikai manővert, amiben minden, arra a kis helyre beszorult vendég megpróbál magának rizst szerezni, kerülgetve a vizes betonon a tengeri sünös nagyit és a forró levesekkel egyensúlyozó felszolgálókat, úgyhogy szerintem inkább kiabáljanak.

Megebédeltünk, betettük a jégbe hűtött zsákmányt a csomagtartóba és hazaautóztunk az egyre zöldebb rizsföldek karolta úton, elkerülve az autópályát, élvezve a nyári nap fényét, nyüzsgő, élettel teli, dús bujaságát, szigorúan a hűtött autóból kémlelve azt. Csendes szemlélődésünket Olivér hangja törte meg, aki addigra tette túl magát nagyjából a káp-odzsinga-ügyön, és ennek a lélekben történt feldolgozásnak a hozadékaképp halkan azt mondta: „Akkor inkább halottat kellett volna venni, az olcsóbb.”

Az illusztráció a szerző által instruálva, AI-eszközök igénybevételével készült.