Eugenia S. Lee: Gombapaprikás koreai módra
Gombapaprikást készítettem tegnap, mert a lányom az utóbbi időben magyar ételeket kíván. Viszont csak koreai gomba volt itthon, ami Koreában azért nem túl meglepő.
Gombapaprikást készítettem tegnap, mert a lányom az utóbbi időben magyar ételeket kíván. Viszont csak koreai gomba volt itthon, ami Koreában azért nem túl meglepő.
Az a gombaleves, amit Koreában fogyasztunk, főétel. Sűrű, kiadós. Kerek szemű koreai rizzsel esszük, és természetesen kimcsivel.
A legáltalánosabban ismert és fogyasztott kimcsi kínai kelből készül. Ezt a fajta kimcsit ősszel nagy mennyiségben szokás elkészíteni, és mindenkinek adni belőle. Ezt a november végi népszokást nevezik kimdzsángnak.
Salátát szerettem volna venni online, a másnapi pörkölt mellé, és egy mosolygós fotó majdnem elcsábított…
Koreában télen, tavasszal, ősszel, de még a nyár első hónapjában is ragyog a fény.
Krisztával egymást szoktuk gyógyítani, pontosan én sem tudom, hogy miért, magunkat is tudnánk, de mindkettőnknek jólesik a gondoskodás.
Az enyém – üresen – hét és fél kiló. Nyögök, mikor tele van vizes rizzsel, húzom-vonom, de olyan finom rizst sehol nem lehet enni, mint nálam.
A leves egyik különlegessége, hogy 20 különböző gyógynövény kerül az alaplébe, illetve a csirkével együtt még pár szem fokhagyma is, azaz összességében 21.
A csápcse egy étel neve, üvegtészta zöldségekkel és marhahússal, ünnepi fogás. Mindenki meg tudja főzni, de igazán jó csápcsét csak kevesen képesek alkotni.
Az én jó uram megpróbál leszokni a dohányzásról. Ennek természetesen mellékhatásai vannak, amik többnyire engem érintenek. Ezért aztán a minap elhatároztam, hogy meglepem valami nagyon finom, nem szokásos étellel.
Az Élősködők Oscar-díjai után pár órán belül a fél világ, és egész Korea azt szerette volna megtudni, hogy mi az a Dzsápáguri, mert hogy olyan étel nincs, viszont ezt kérte a félresikerült kempingezésből hazafelé menet a gazdag feleség a bejárónőtől a filmben. A Kantinból most kiderül.
A férjem, vonakodva bár, de evett belőle; a gyerek nem, ő azt mondta, inkább élne még egy kicsit… Én viszont – bízván az alkotásomban, meg az immunreakcióim amúgy is gyenge voltában – jól belaktam belőle. Másodikra már a férjem is rendesen szedett magának, gondolom látta, hogy még élek.