Szentmiklósi Tamás: Egy felejthetetlen nap Szczecinben
Rég volt, tán igaz sem volt, mindenesetre én úgy emlékszem, hogy a hatvanas évek végén leérettségiztem. Utána kéne nézni, hogy pontosan mikor, de annyit nem érdemel a dolog. A lényeg az, hogy az élet frissnek látszó levegőjére kilépve mehetnékem támadt, sőt utazhatnékom, ami azért akkoriban nem ment olyan könnyen. Nyugat felé le voltak eresztve a sorompók, keleti irányban pedig Lengyelország tűnt az egyetlen vonzó célállomásnak.
Csehszlovákia? Közvetlenül a Prágai Tavasz legázolása után? Szégyelleném odatolni a képem, hiszen „mi” is bevonultunk, hogy helyreállítsuk a „rendet”. „NDK” (maiak kedvéért: Német Demokratikus Köztársaság)? Ott már jártam, tizenvalahány évesen, s akkor szent esküvel megfogadtam, hogy oda többé be nem teszem a lábam, ha hét lóval húznak, akkor sem. Ifjabbak kedvéért: ebben a szörnyszülött „szocialista” országban fogtam fel valamicskét a német fasizmus észjárásából. Romániához nem fűlött a fogam, annyi rosszat hallottam róla, hogy ott csúnyán bánnak a magyarokkal. (Néhány évvel később aztán autóstoppal bebarangoltam az országot, s kiderült, hogy a károgóknak félig sem volt igazuk. Jó néhány derék emberrel sodort össze a szél.)
Maradt tehát Lengyelország, már csak azért is, mert ott szívesen látták a magyarokat. (Nem biztos, hogy ez ma is így van, a randa politika sok mindenbe beletenyerel a koszos mancsával…)
Tény az, hogy ketrecből kiszabaduló süvölvényként egy hónapon át keresztül-kasul bejártam az országot, napra nap kilométerek százait hagytam magam mögött az autóstop jóvoltából. Persze rengeteg kalandban volt részem, többnyire nagyon jót tettek a lelkemnek, de előfordult például az is, hogy rendőrök betereltek egy kapualjba, s ott jól meggumibotoztak pusztán azért, mert teli torokból énekeltem az utcán. Most azonban egy felejthetetlen nap emléke bújt elő belőlem, egy olyan napé, amit egy lengyel kikötővárosban, Szczecinben töltöttem.
Délelőtt érkeztem a városba, annak is a legközepébe, s ahogy kikecmeregtem az autóból, furcsa alakba botlottam. Ez a mesebeli figura meglehetősen alacsony volt, göndör szőke fürtjeit ma is látom magam előtt, és csak úgy dőlt belőle a szétáradó jókedv, amit senki nem úszhat meg, amikor találkozik vele. Első gondolatom az volt, hogy részeg, úgy csapkodta a vállam, mintha kölyökkorunk óta ismernénk egymást, s most megint együtt lehetünk. De nem, a fickó színjózan volt, egyszerűen csak örült a látványomnak. (Máig fel nem fogom, miért…)
Aztán persze kiderült, hogy magyar vagyok. Na, több sem kellett neki! Belém karolt, meglehetősen erőszakos módon, s elrángatott egy étterembe, ahol a barátnője pincérnőként dolgozott. Útközben betanított nekem egy négysoros lengyel versikét, mondván, hogy ha előadom a csajnak, ehetek, amit akarok. Nem kellett kétszer mondania! A szocialista realizmus minden csúfságát magán viselő hodálynyi étterembe érve új keletű barátom előkerítette a lányt, én meg szemlesütve bár, de hibátlanul elszavaltam a versikét. No, lett ott nagy összeölelkezés és örömködés.
Ám akkor jött az engem érintő „lényeg”. Mit ennék? Hát nem is tudom, valami igazán lengyeleset, ha már…
Egy szó, mint száz, én életemben először ott ettem (persze kiadós!) tatár bifszteket, s közben csak áldani tudtam a szerencsém, hogy egyáltalán világra jöttem. Az ízek úgy olvadtak össze a számban, ahogy gyönyörűséges verssorok simulnak egymáshoz. Már-már, abban a nagy felhevültségben, ott tartottam, hogy én nem is akarok többet az élettől. Ennyinél nincs, nem lehet több!
Idővel el kellett búcsúzni a helyrevaló lánykától, mi meg – bár én lépni alig tudtam, úgy megtelt a gyomrom az újonnan felfedezett gasztronómiai csodával – folytattuk utunkat a kikötő felé. Barátom hajókirándulásra invitált. Ha sejtettem volna, hogy mi lesz a vége, nem tartok vele. Már az is gyanús volt, hogy útközben vett egy nagy üveg vodkát, de amit a hajón, igaz, tökrészegen művelt!
Tudni kell, hogy volt rajtam egy dzseki, amit az Élet és Irodalom egyik mostani rovatvezetőjétől kértem kölcsön, hogy jól mutassak, amint az út szélén állva integetek az autósoknak, hogy legyenek szívesek, álljanak már meg, a vak is láthatja, milyen jó fej vagyok.
Nos, ott a fedélzeten állva és a tajtékzó vizet csodálva az én lengyel barátocskám lekunyerálta rólam a kölcsön dzsekit, majd eltűnt vele a mélyben, vagyis a kajütben. Néhány perc múltán visszatért, s mit láttak szemeim: a kölcsön dzsekit filccel telefirkálta angolszász együttesek neveivel! Na, ezt hogy mosom majd le otthon magamról?
Aztán a hajókázás véget ért, s barátom, ki időközben kissé, de főleg bosszantóan ellenszenvessé vált, mondta, hogy bemutat a családjának. Egykedvűen legyintettem az ajánlatra. Félórányi gyaloglás után egy ütött-kopott házhoz érkeztünk. Csengetés, botorkálás a félhomályos lépcsőházban, újabb csengetés, terebélyes asszonyság nyit ajtót. Szívélyes, nem sokat kérdez, rögtön terel befelé. A fiára mosolyogva legyint, ne törődjek vele, majd kialussza! A szőke fickó el is tűnik hátul, már csak a horkolását hallom.
Bent ér az igazi meglepetés: az én bevodkázott lengyel barátomnak hat testvére van. A takarítónő mama egyedül neveli őket, a férjét hamar elvitte a vodka. Mindez azonban nem látszik rajta. Kérdi, vacsoráznék-e velük. Zavartan motyogok valamit, amit ő beleegyezésnek tekint. Térül-fordul, teát hoz. Ülünk az otromba asztal körül, középen vekni kenyér. A mama szeletel, mindenki kap egy vastag karéjt. A vajjal óvatosan bánik, hogy mindenkinek jusson. A legnagyobb gyerek behoz egy primitív lemezjátszót, amelyen sisteregve megszólal a zene. A lemez műanyag, ismerem, nálunk is volt ilyen, legfeljebb százszor lehet lejátszani.
Már nem emlékszem a tatár bifsztek ízére. A vajas kenyér sokkal jobban ízlik.
Illusztráció: Szczecin, 60-as évek (Fortepan / Chuckyeager tumblr).
