Elek Tamás: Plázaebéd

Az élet úgy hozta, hogy a gyerekkorom első kilenc évét a szlovák határ mellett töltöttem, amit sokakkal együtt én is a tejfölös ételek és mártások szeretetével kapcsolok össze. Manapság is jellemzően legalább kétszer annyi mártást kérek minden alkalommal, amikor ilyesmi része az étkezésnek, mint akárki más.

Talán valamikor még mesélek majd erről, de most inkább egy másik világból tudósítanék: egy miskolci plázából. Ott jártamban szerettem volna bekapni valamit, és az éttermi részlegen – a „rémségek kicsiny boltjában” – egy kínai kifőzdére esett a választásom. „Édes-savanyú leves és zöldséges marhahús-csíkok vegyes rizzsel” volt a menü neve. A levesből úgy hét-nyolc kanállal, a másodikból talán még annyit se ettem, olyan íztelen és száraz volt – hja, akinek jól főz a felesége; ez ilyenkor nem előny. Arra jutottam, hogy ezt inkább hagyjuk, majd egy kifli–kefir párossal letudom az éhséget valahol.

Evőeszköz összezár, felöltő fel, tálca az egyik, aktatáska a másik kézben, és indulnék kifelé, amikor egy 16 éves forma vékony fiatalember megkérdi, ki akarom-e dobni a maradékot. Még fel sem ocsúdtam, máris folytatja: – Szeretném elkérni, ha szabad…

Szükségem volt néhány másodpercre, megállítani a kézremegésem, és telhető udvariassággal átadni a maradékot. Nagyjából fél perc múlva értem olyan távolságba, ahonnan vissza mertem és tudtam nézni; leizzadtam, és megvallom, sűrűn törölgettem a szemeimet is. Gyorsan, elszántan evett, a leves már elfogyott, és a második fogásnak se volt sok hátra. Történt mindez 2017 márciusában, Magyarországon.