S. Nagy Katalin: Anyám dödölléje
Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle… Gyerekkoromban, Nagykanizsán, a legkedvesebb étek volt számomra. Anyám ünnepekkor (értsd: karácsony, halottak napja, születés- és névnapok és így tovább – azaz évente 18–20 alkalom) mindenkinek a kedvencét főzte, sütötte. Nekem mindig a dödöllét. Vízben főtt krumplihoz annyi rétesliszt, hogy megálljon a kanál benne. Sokáig kellett keverni, míg összeállt. Anyám a tenyerében formázta. Közben házi zsíron megpirult a hagyma. Az előkészített tepsibe rakta a dödöllét, rá a pirult hagymát, és lassú tűzön pirította az egészet. Volt hozzá tejföl és házi joghurt. Én magában ettem. Gyékényesen (az már Somogy) kukoricalisztből készült és gánicának hívták.
Amikor 52 évesen – negyvenévnyi szünet után – visszamentem Nagykanizsára dolgozni, tőlem is megkérdezték, ismerem-e. Azóta minden ottlétemkor újra és újra ezt eszem. Csak szociológusként tudtam meg, hogy ez a szegény emberek eledele volt.
Üzenet a konyhából: az illusztráció Draskovich Edina felvétele
Nagy a keveredés a dödölle, gánica, ganca, cicege (tócsi és u.ez ezer néven), röszti háromszögben, de az asztalra kerülő végeredmény általában minden regionális gasztrovitát elsimít.
Hű, de szeretném megkóstolni!