Sohasem kedveltem a halászlevet – kivéve azt, amit az unokáim anyai nagyapja főzött. Ez a „kivéve” jutott eszembe az elegáns, sokarcú Antwerpenben 1998 nyarán, egy fárasztó nap után (gótikus bazilika, szecessziós paloták, gyémántcsiszoló negyed és a Rubenshuis), a kikötő illatai-szagai hatására, amikor azt javasoltam, együnk egy átmelegítő levest.

Koppenhágában átutazó turistaként többször is eltöltöttem néhány órát, és mindig megállapítottam, hogy nagyon kellemes, élhető hely számomra, akárcsak Oxford vagy Zürich. Ilyenkor az időkímélés miatt általában szendvicseket ettem, melyek nagyon eltérőek az itthoniaktól, de a másutt megszokottaktól is.

Berlinben már a hetvenes évek közepétől nagyon sokszor voltam sokféle céllal. Hamar felfedeztem a minden sarki imbisznél árusított, erős illatú fehér kolbászkákat.

Rómában az ismeretlen ételek, ízek, illatok is gyorsan otthonossá váltak, a párizsi kulináris élményektől azonban megdöbbentem, szokatlan állagukkal, aromáikkal nem könnyen barátkoztam.

A fatüzeléses kemencében sülő, vékony nápolyi pizzák szédítő illata elől olykor kiültem az általam ismert legélettelibb, legnyüzsgőbb térre – vagy az 1600-ban elevenen elégettetett Giordano Bruno tiszteletére állított szobor lábához, vagy a levesestál alakú Terrina szökőkúthoz.