Horváth Ira: Nagypénteki koszorú

Ebben a Nagypéntek reggeli kompozícióban munka van. És véletlenek.

Először is a tojások. A Nagycsarnok valamennyi szóba jöhető standját végig kellett járnom csütörtök délután, hogy megtaláljam azt az egyetlen egyet, ahol fehér tojást is lehet (lehetett még akkor is) kapni.

Aztán a kalács. A helyi péknél, ahol mindig vásárolunk, csütörtök alkonyatkor érdeklődtem, vesznek-e fel rendelést szombatra fonott kalácsra. Ó, már van vagy nyolcvan megrendelésük, nem tudnak többet vállalni, jött a válasz. De most éppenséggel van még egy szép kalácskoszorú. Megvettem hát azt.

Egy piros tálcán összeállítva a kompozíciót, hiányoltam még bele némi zöldet. Emlékeztem, hogy a kertben hajtott valahol egy kis vadpetrezselyem, gondoltam, az éppen jó lesz. Múlt vasárnap viszont megvolt az első idei fűnyírás, aminek – a fűnyíró-elvnek megfelelően – alighanem a vadpetrezselymek is áldozatul estek. Legalábbis hosszas bóklászás után sem találtam belőlük egy szálat sem. Maradt hát a citromfű, amelynek bokrát megvédte néhány kiálló tégla.

Így állt össze a nagypénteki asztal dekorációja. A reggelit a kerti asztal mellett költöttük el, tesztelve a szintén csütörtökön beszerzett napernyő képességeit (működik). A kalács kétharmada elfogyott – narancs- és eperlekvárral, valamint mézzel ízesítve –, a tojások hiánytalanul megmaradtak, ezek majd a festésnél jutnak szerephez, a citromfű illata pedig friss zamattal gazdagította a reggeli kávé élénkítő ízeit.