Balla Katalin: Egy wekerlei cukrászda első 17 éve

Tizenhét éves lett a cukrászdánk. A Koller Bácsi Cukrászdája. Nem kerek szám, nem jelentős évforduló, mégis rengeteg emléket előhoz.

Sokan álmodoznak arról, hogy egyszer kávézót, cukrászdát nyitnak, így voltunk ezzel mi is. Azt hiszem, nem is voltunk tisztában vele, mekkora fába vágjuk a fejszénket.

Hosszas keresgélés után megvettünk egy lepusztult hentesüzletet a Wekerletelep főterén. Mint minden komolyabb építkezés, ez is tele volt meglepetésekkel, buktatókkal, de azért – ha a tervezettnél lassabban is – haladt a munka. Fokozatosan formát öltött a műhely, a raktár, az eladótér… és végre felvirradt 2002. július 2-a, szintén egy keddi nap, mint idén, és reggel 7-kor ünnepélyesen átvágtuk a szalagot.

És jött a meglepetés: semmi sem úgy működik, mint terveztük. Az első akadály: Maris, aki a pultot irányította volna, egyszerűen nem jött dolgozni; azóta sem láttuk. A második: gyakorlatilag megrohamoztak bennünket az érdeklődők, már délelőtt elfogyott a több napra tervezett süteménymennyiség. Hatalmas kapkodás volt, azt sem tudom, hogy éltük túl azt a napot. Bezárni is alig tudtunk, az utcán állt a sor. Euforikus hangulatban fogadtuk a sikert, de ott volt mellette a pánik is: uramisten, mibe fogtunk…

Aztán telt az idő, belejöttünk, kialakult a kínálat, kikísérleteztük, melyik süteményeket szeretik a legjobban. Az a kezdettől fogva vezérfonal volt, hogy csak nagyon jó, igazi alapanyagokkal, a lehető legkevesebb adalékkal dolgozunk, nálunk a tejszín tejszín lesz, a csoki igazi belga csokoládé, a fagyi helyben fő, nem porból készül…

17 év. Vannak sütemények, melyek az első naptól elválaszthatatlanok tőlünk, mint a híres körtetorta, vagy a svájci csokitorta. Van, amit bár nagyon szerettünk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mint a diós-barackos linzeres delux torta, vagy a zászlóshajónknak szánt Koller torta (ez egy egészen különleges recept volt, a férjem, Andor hozta még tanuló korából, és a legfurcsább összetevője a mészben eltett görögdinnye héj volt). És kísérletezünk, jönnek az újdonságok, van, ami marad, mint a házi krémes, van, amiről kiderül, hogy nem az, amit elképzeltünk…

Szívből született ez a cukrászda, és egybefonódott az életünkkel. Amikor nyitottunk, az első gyerekünket vártam, még nagy pocakkal is álltam a pultban, amíg bírtam, és gyakorlatilag kókuszgolyón éltem. Aztán jött a második gyerek, én egyre kevésbé vettem részt a mindennapi munkában. De mindig is közel laktunk a bolthoz, rengeteget voltunk bent a gyerekekkel, félig-meddig ott nőttek fel. Kristófot először a cukrászmérlegen mértük meg kisbaba korában… Andor, a férjem pedig ott állt a pultban, „Koller úr” lett a környékbelieknek, az igazi nevét sokan nem is tudták, és esténként morgott, hogy már megint milyenek voltak a vendégek, de nem tudott volna meglenni nélkülük.

Amikor tavaly meghalt, nem tudtam, mi legyen, régóta nem folytam bele az üzletmenetbe. Minden szempontból nagyon nehéz időszak volt, a cukrászok rengeteg segítsége nélkül nem is boldogultam volna, hatalmas köszönet és hála illeti őket azért, ahogy helytálltak, és helytállnak azóta is.

2002. július 2-a. Egy átlagos kedd. A mi életünkben mégis fordulópont. Később jöttek más üzletek, egy irodaházi kávézó, aztán egy másik kávézó a tengerparton, de a cukrászda az anyahajó, az állandóság. Mégis úgy döntöttem, megválok tőle, de ez már egy másik történet lesz…

Illusztrációk: Koller Bácsi Cukrászdája Fb-oldala.