Krnács Ágota: Fügék és kilátások

Újpalotai víztoronyház – talán nem kell bemutatni a kultikus épületekért rajongóknak Budapest legmagasabb lakóépületét, de aki nem retróőrült, valószínű az is hallott már róla, vagy látta is az M3-as ki-bevezetője felől az égbetörő monstrumot. Az építése körüli mizéria, vagy a csúszózsalus technológiája is már rég feledésbe merült, viszont még mindig Észak-Kelet Pest meghatározó látványeleme.

Érdekessége, hogy a két legfelső lakószintet csupán két, egymással szimmetrikus elrendezésű, belülről kétszintes műteremlakás uralja, cirka 300 négyzetméteren, melynek birtokbavételéhez nem kell más, mint hogy művész legyen az ember. Kitartóan és életvitelszerűen. Néha fogcsikorgatva.

A hetvenes években az akkori Művelődésügyi Minisztérium, manapság a MANK dönti el, ki költözhet ebbe az elefántcsonttoronyba. Nem is olyan rég én lettem az.

Az egyik lakásban a kezdetektől fogva NagySándor Zoltán festő-grafikus él, a másik lakás már jobban rotálódott: Nagy Előd festő- és éremművész után sok-sok évig az ugyancsak festőművész Dréher János műtermeként szolgált. Tudomásom szerint Dréherék ötlete volt, hogy az alapból sivárnak tűnő nagyterasz zöldesítve legyen, azaz a magaslati levegőhöz egy kis természet is párosuljon. Nem kell zöldpártinak lenni ahhoz, hogy érthető legyen ez a fajta, élő organizmussal megszépített környezetre való igény.

Bár a mi esetünkben az eredeti, növények nélküli teraszra sem mondtam volna, hogy sivár, ugyanis a Gellért-hegytől a Dunakanyarig terjedő lenyűgöző panoráma olyan vizuális élményt nyújt, ami mögött – szó szerint – eltörpül a balkon, az egész anyaépületével egyetemben.

Már pár hónapos a viszonyom a 70 méteres magassággal, viszont ezt az elém táruló hatalmas teret és a nagyon-nagyon messzire látást még nem sikerült megszoknom. Olyannyira, hogy ha nincs orkán erejű szél, akkor kint reggelizek. Meg ebédelek. Ja, és vacsorázom.

Mivel Dréherék után közel két évig üresen állt a rezidencia, sajnos a terasztető alá beültetett növények – amelyek így nem kaptak esővizet sem – lassan, de biztosan kiszáradtak. Egyet kivéve. A helyhez makacsul ragaszkodó fügebokrot. Mit bokor? Ez már fácska, ami most júliusra mutatta meg igazi arcát, és napi szinten már 5-6 érett termést tudok leszedni róla. Így a teraszos étkezéseket a karnyújtásnyira függő fügék teszik teljessé.

Ő itt született, a 19. emeleten, kimozdulni már nem nagyon akar, csak gyönyörködni a kilátásban.

De valamit csak én tudok róla: hogy most az én kedvemre reprodukálja önmagát. Amikor az édes, lédús gyümölcsének a húsába harapok – persze közben a szemem a Budai-hegyeket pásztázza, föl s alá –, sokszor azon tűnődöm, hogy a francba élte túl ez a növény azt a két évet, amikor nem lakott itt senki? Vagy talán elég volt neki a reggeli párából az a pár grammnyi vízcsepp? Tényleg ennyire igénytelen és szárazságtűrő lenne? Viszont akkor miért nem népszerűbb? Már amennyire népszerű lehet egy növény, ami egyáltalán nem igényel gondozást. Valószínű, ezt sokan nem is tudják, különben már rég divatba jött volna…