Bekattantam a betonvilág kapzsi önpusztításától és kimenekültem az erdőbe. Addig jártam a szűk ösvényeket, míg rá nem bukkantam az erdészházra. Udvarán egy csoport ember készül valamire, egy rítusra? Egy panteista szekta szertartása tárul elém? Vagy furcsa menekültek ők is, mint én?

Talán az utóbbi, mert Paola Paz Yee azt mondja, „A természetbe jöttünk alkotni, ahol nincs szabály, nem kényszerít, és nem szponzorál senki, a költségeket magunk álljuk, szabadság van…” A kezdés jelére tüzek gyúlnak, ételek készülnek, nem is akármilyenek, az ételek átalakulnak valamivé. Először nem tűnik fel semmi különös. Egy csoport fiatal kenyeret süt egy hevenyészett kiskemencében, Payel hideg ételt készít Indiai fűszereivel (tudod már, milyen „hideg” egy marék indiai fűszer), saláták, babmegminden bográcsban, indiai módra, Vályi Péter fenyő belső kérgéből édes kambium ínyencséget farag, amikor furcsa dolgok történnek: Veronika Vargova pitatasit varr, uborka- és lazaccsíkokkal díszítve. Papíron szavak, betűiket Kiss Adél kivágja, a zsíros kenyér papírbetűkkel lesz meghintve?

„Ha valaki performanszozik, a feltétel, hogy az eledelről szóljon, az legyen a főszereplő, de úgy, hogy utána meg lehessen enni” – avat be a titokba Juhász Rokkó, a házigazda. Tudtam! Mondom, hogy szekta. Mindenesetre az ételek művészi megszentelése után elkezdődnek a rituálék. Filip Bielek kis dombot gyúr és kővel borít, ezekre banánokat helyez tanítója, Marcin Berdiszak emlékére. Ez a tűzhely, amelyen Veronika megsüti a pitatasiját, szlovákul kabelka. Kicsit odaégett. Vállára akasztja, és a vastag fabotokból kialakított kifutón hivalkodón végigmanökenkedik. Utána elfogyasztjuk a szent lazacos pitatasit, és a megszentelt Berdiszak-banánokat.

Egyszer csak Juhász Rokkó kanalat vesz a szájába, rajta egy szilvával, és elindul egy papírcsíkon, melynek tekercsét maga előtt rugdalva betonozza magának a sima utat, ki az udvarkapun, be a vadonba, talpa füvet ne érjen. A természet útját állja neki, a fák megálljt parancsolnak, a papírbeton is elfogy. A művész nem inog meg. Kinyitja a sliccét, levizeli a természetet, majd visszaindul az úton, oda, ahonnan jött, és megeszi a szilvát.

Kiss Adél zsírral kent kenyérszeletekkel borít el egy nagy tálcát. Kiderül, a kivágott betűk csak hulladék, az üres helyük a fontos eszköz, a stencilminta, amelyen keresztül piros és zöldfűszer-betűk formálódnak a kenyereken. Magyar szavak, magyar nemzeti színű körettel tálalva. A kenyerek felcserélésével mondatokat, összetett szavakat próbálunk formálni, majd betömjük őket a szánkba, ahonnan származnak, hátha így átalakítva magasztosabb tartalommal tudjuk majd őket kiejteni, mint korábban tettük.

Megértem, sötét jövő előtt állunk, a művészek ezért gyakorolják rítusaikat. Amikor majd civilizációnk összeomlik, éhes emberhordák tódulnak majd az erdőkbe, hogy élelmet keressenek. És erdészházakra fognak bukkanni, ahol a művészek felkészülten várják majd őket – hogy újra felmutassák nekik a kultúravacsorát.


Az írás az Étel-performanszok című rendezvényről tudósított, amelyet Juhász Rokkó szervezett egy erdészháznál, a Csévharaszthoz tartozó erdőben, 2019. augusztus 17-én. A nyitóképen Kiss Adél, a belső illusztráción Veronika Vargova munkája. Fotók: Brenner Zoltán.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel