Faragó József: A zöld füge dicsérete #1 – Az igénytelen szerzetes

Első hallásra a szomorú sorsú magyar narancs viharvert kuzinjának gondolnánk a zöld fügét. Talán még első látásra is. Az első harapást meg végképp nem javasolnám. Arra ott az alma. (Késő nyári, kora őszi, egész téli. Pirospozsgás vagy méregzöld. Enyhén savanykás, és „ha nem olyan édes, mint a méz, visszaveszem, aranyos”.) Nem lehet véletlen, hogy már az első emberpárt sem fügével kínálta a kígyó, pedig az is volt dögivel a Paradicsomban.

Igénytelen szerzetes a füge. Nem kell neki se pár, se porzó. A tavaszi döngicsélés sem idéz benne bágyasztó emlékeket. Elég egy botot bedugni egy cserép földbe, s évekig vígan burjánzik a gang végében. Télen bevihetjük a lakásba, meg takargathatjuk is, ezzel, azzal. Telepíthetjük a ház déli oldalára. Sőt, valami kisebb hegy mediterrán hangulatú védett lankájára is, ami nézhet akár a Balatonra, vagy egyenest a Délvidékre. Ám a füge ezzel mit sem törődik. Még az sem zavarja, ha télen visszafagy tövig, legfeljebb onnan indítja a tavaszt. Ahol enyhébb a tél, ott a ház falából is kinő. Valójában földet sem igényel. Víz nélkül is elvan. Egyedül a napsütéshez ragaszkodik. De egy bűne még egy szerzetesnek is lehet.

Végigpróbáltam mindent az elmúlt három évtizedben. Hoztam, vittem, fűtöttem rá. Kertben takargattam, fává nevelgettem, míg nem jött egy évtizedenként egyszer előforduló fagyos februári hét… Na, akkor elegem lett. Újabban inkább békén hagyom. Majd a füge eldönti, hogy melyik évben hányszor terem. Egyszer, kétszer vagy épp háromszor is.

Illusztráció: Pixabay.