Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #11 – Az első kocsonya és a nyílt bírálat meséje
Péter, a férjem sok mindent nagyon jól csinált, de egyvalamiben egészen kiemelkedő volt: a kákán is csomót keresésben – és főleg találásban. Bírálatban bátran számíthattunk rá. Ebben annyira tehetséges volt, hogy azon a kákán is megtalálta a csomót, amelyiken nem volt.
Fiatal korunkban nem voltam egy konyhatündér, főleg nem volt semmiféle gyakorlatom, otthon nem tanultam meg főzni. Főztem, mert kellett, igyekeztem, persze, amennyire tudtam, és kész. Viszont szerettem a kihívásokat (akkor nem használtuk ezt a szót, de ez volt a tartalma). Egy-egy alkalomra olyasmit is csináltam, amit előtte soha. Például egy szilveszterkor kis híján sikerült romlott halászlével megmérgeznem a teljes baráti körömet – életem első halászléje ugyanis sérült zománcú fazékban várta, hogy megegyük. A receptben nem volt benne, hogy ez veszélyes…
És így vágtam bele életem első kocsonyájába is. Barátnőm orvos édesapját szerettem, tiszteltem is – a lánya kedvéért hajlandó volt szinte bármikor és bármilyen egészségügyi problémánkat megoldani. Amikor ő lett beteg, és megtudtam, hogy kocsonyát, azt igen, azt enne, ha kapna, belevágtam. Arra nem emlékszem, honnan vettem a receptet, és olyan nagyon arra sem, hogy pontosan hogyan csináltam. De arra nagyon, hogy a dolog helyes időbeosztását nem ismertem. Így aztán este lett, mire megfőtt, és mivel a barátnőmék másnap készültek jönni a papa adagjáért, éjszaka kellett kivárnom, míg lehűl annyira, hogy a zsírt leszedhessem róla.
Tél volt, kitettem a konyhaablakba, időnként megnéztem, hogy lehet-e már. A szalvétás leszedési módszert, mint már sejthető, nem ismertem. Némi feketecímkés cseresznyepálinka és egy könyv segített át a várakozáson. Valamikor éjjel kettő-három tájt aztán összeállt annyira, hogy a zsírt le lehetett szedni, az egészet szétadagolni tálkákba. Finom volt, amúgy, és négy óra körül, amikor ágyba kerültem, elégedetten aludtam el (és egy életre megjegyeztem a kocsonyafőzés helyes időbeosztását).
Másnap jöttek a papának szánt kocsonyáért a barátnőmék, és persze, mielőtt elvitték az adagot, mindannyian ettünk egy kis kocsonyát. Álltunk a konyhában, kinek-kinek a kezében a tányér. Péter villáján az első falat még úton volt a szája felé, mikor megszólalt, és azt kérdezte: Tudod, mi a baja a te kocsonyádnak? Pulykatermészetű vagyok, könnyen csattanok, a hozzám közelállók tudják ezt jól, de akkor valahogy a mondat – kóstolás előtti! – abszurditása miatt nagyon szelíden kérdeztem meg, hogy ugyan, micsoda. Nem elég fűszeres, felelte az én drágám. Az lehet, mondtam, de honnan tudod? Most főztem először, és még meg se kóstoltad. Péter tudott veszíteni, nevetés, függöny, megettük a kocsonyát. Ami mellesleg isteni volt, azóta is sikeres produkcióm – az a titka, ha valakit érdekelne, hogy mindig eltúlzom a belefőzött húsok és fűszerek mennyiségét… Nem dicsekvésképpen mondom, csak a tények kedvéért, hogy egy barátom verset is írt hozzá.
Hanem a kérdés, a „tudod, mi baja a te…?” mondat szlogen lett a családomban és a baráti körömben. Persze, akinek kedves az élete, csak olyankor teszi fel ezt a kérdést, amikor valami nagyon finomat sikerül főznöm.
Illusztráció: Pixabay | Utómunkák: Köböl Vera.
