Sárkány Viktória: Bejgli különkiadás

Szomszédasszonyommal, Katival az utóbbi egy évben kerültünk olyan kapcsolatba, hogy hol én szaladok fel egy indiai kóstolóval hozzájuk, hol arra jövök haza, hogy a kilincsre lógatott szatyorban egy adag paprikás krumpli lapul, fél kiló fehér kenyér társaságában. Bérházi idill.

A minap egy meggyekkel nyáriasított bejglit adott be, nehogy elfogyjak itt a bikiniszezon elejére. Ez a bejgli visszahozott egy darabot valami örökre elveszettnek hittből, amiért külön hálás vagyok neki. A családi legenda szerint tudniillik általam nem ismert nagyanyám bejglije kicsi, sűrű töltelékű, vékony tésztás, omlós csoda volt. Lánya, az én anyukám, nem tudta reprodukálni a nagy klasszikust, így egy szép nap új utakat választott, és onnantól kezdve mindig flódnit csinált. Így aztán én gyerekkorom óta elnéző mosollyal néztem a bejglilázban égő tömegeket, és soha egyetlen kóstolás sem rengetett meg abbéli hitemben, hogy a flódni – alma, dió és mákrétegek egymásra halmozva, lekvárral – az tulajdonképpen a bejgli delux, csak ezek a kis maflák nem tudják, hogy mi az igazi jóság.

Történt azonban, hogy Kati egy decemberi késő este, még a karácsonyi zabán innen, de a mikuláscsokikon túl, első ízben adott be egy jókora adagot a maga készítette bejgliből. „Á, mondtam magamban némi éllel, ezek a bejglisek soha nem adják fel.” Este tíz ide vagy oda, egy harapást megér, s mivel úgyis tuti ízetlen, száraz vagy unalmas, annyi elég is lesz – gondoltam én…

Az első szokatlan élmény a bejgli állaga volt: igazi, omlós tészta, és annyira ízes, hogy gyanús, zsírral készült… A diós töltelék kellően édes, és a bennem élő kordában tartott alkesz is boldogan felkurjantott, hogy hohóóó, alkohol is van itt kérem, méghozzá valami jóféle rum… Egy szó, mint száz: könny szökött a szemembe a gyönyörűségtől. A mákos bejgli, ha lehetséges, még fokozta az élményt a maga tökéletesen ízesített voltában, így azon kaptam magam, hogy öt perc alatt megettem a tál felét – és komolyan alkudoznom kellett magammal, hogy itt megálljak. Alaposabban megvizsgálva a bejgliket, rájöttem, hogy a külseje is egyezik a nagyanyám legendás régi sütijével: dúsan tömött, vékony tésztás, picike.

Kati szerencsére nem csak egy évben egyszer csinál bejglit, és nagy örömömre, mindig jut egy kis kóstoló. És nem csak nekem: Kati karácsonyi ajándékként teríti a környéken ismerős kedvenc eladóinak a mennyei bejgliket. Hat hónapja vegzálom, hogy adja meg a receptet. Mint megtudtam, a dédiéjé volt, 24 órás a készítési buli, és van vízben kelesztési fázisa is (!), de többet még nem tudtam kihúzni belőle.

Nem mulasztom el minden egyes alkalommal számonkérni rajta, így bízom benne, hogy előbb-utóbb az agyára megyek és megosztja a titkot. Valahogy azt érzem, a saját családi legenda folytatódna, és a nem ismert nagyim lelkéből egy darab visszatérne hozzánk, ha meg tudnám csinálni A Bejglit.

A flódni mellé, természetesen.

Vélemény, hozzászólás?