Stegbauer Tibor: Borsó

Gyermekkori emlékeim közé tartozik a krumplifészekbe dobott borsómag, ami mindig a gyermek feladata volt. A borsótároló zománcos csésze a nadrág korca köré tekert kenderzsineggel volt rögzítve, s abból kellett beledobni minden második kapavágás után két szemet a fészekbe. Aztán nyár derekán, mikor a pityóka már virágzott, lehetett leszedni a borsóhüvelyeket, azokat hüvelykujjal kibontani, felénél többet az odakészített tálba tenni, s a maradékot megenni.

Ha nem látták! Mert ilyenkor szokta mondani drága jó nagyanyám, hogy a gyermek gyomrának megárt a sok édes, nyers zöldborsó, mert abban van valami, amiért meg kell főzni. Tehát a tálban összegyűlt magokat leheletnyi vajban karamellizált cukorral megfőzte, tejszínes habarással ehetővé tette, s szórt rá rengeteg zöldpetrezselymet. De el ne felejtsem, még sajgó derekával hátra szaladt a tyúkokhoz, hogy ellenőrizze, megtojtak-e, mert a szentegyházi öntöttvas lábosban már sercegett a zsír, amiben olyan állagú lett a tükörtojás, hogy egy francia séf is pillanatokon belül megfeledkezett volna tanulmányairól.

Aztán mit adnak az idők, nekem megadatott, hogy a Kárpátokon túl, a Duna folyam tengervízzel való kavarodása előtt, póréhagymás, paradicsomos, zöldkapros borsót kaptam ebédre, egy hatalmas tálban illatozó halfasírttal. Annyira ízletes volt, hogy meg sem mertem kérdezni, a pityóka virágzása előtt, vagy utána gyűjtötte be egy szorgos gyermek.

Illusztráció: Pixabay.