Petrőczi Éva: Csak egy (abszurd) angol szendvics?

Karácsonyhoz közeledvén, valósággal „vadászgatok” az olyan könyvekre, amelyekben az emberi kapcsolatok alakulását az ételek, az ízek fejezik ki. Így nagy örömmel bukkantam rá Josie Silver már több mint harminc országban megjelent, részben karácsonyinak mondható történetére, amelynek középpontjában két barátnő, sőt, egy ideig igazi harmóniát, egymásra hangolódást kialakító lakótárs, Laurie és Sarah kapcsolata áll. Két olyan angol lányé, akiknek szívét fatális véletlenként ugyanaz a fiú, Jack ejti rabul.

Mielőtt vétlenül, akaratlanul riválisokká válnak, ez a két női főszereplő szinte testvéri közösségben él Londonban, a Delancey Streeten bérelt közös „szingli” lakásban. Itt sok közös program, buli, nagy beszélgetések, egymás gyakorlati és lelki támogatása mellett létrehoznak egy, a mi ízvilágunktól messze eső kis, teljesen helyi érdekű „gasztro-kultuszt” is. Aki hosszabb, rövidebb időket megélt (a táplálkozás felől nézve: túlélt!) Angliában, különösen a fővárosban, az velem együtt tanúsíthatja, hogy a nevezetes Temze-parti település minden, csak nem a világ „kulináris fővárosainak” egyike, így az itt következő kis epizód számunkra nem igazán meglepő.

„Sarah szendvicsei hozzátartoznak a Delancey Street mítoszához és legendájához. Megtanította nekem, hogy kell csinálni az ő híres reggeli »szentháromság« szendvicsét baconból, céklából és gombából, és az elmúlt két, együtt töltött év egyik legszórakoztatóbb műsora az volt, hogy megalkottuk a mi egyéni, jellegzetes DC Speciál receptünket, melyet az utcáról neveztünk el.

Sarah a szemét forgatja, és nevet. – Azt te is meg tudod csinálni.

– De nem úgy, ahogy te!

Sarah kicsit kelleti magát, aztán kinyitja a hűtőt. – Ez igaz.

Nézem, amint a csirkét és a kék sajtot [a szendvics egyik változataként! P. É.] salátalevéllel, majonézzel és vörös áfonyával rétegezi – ezt a tudományt még el kell sajátítanom. Tudom, hogy ijesztően hangzik az összeállítás, de higgyétek el, nem az.

Lehet, hogy nem lesz a mindennapi diákkajád, de miután egyetemi éveink alatt rátaláltunk erre a nyerő kombóra, valamennyit mindig tartunk az összetevőkből a hűtőben.”

Ezt a Benedictiner gyógynövénnyel nyakon öntött, abszolút „csajos” karácsonyi lakomát a regény egy távoli pontján egy sokkal szomorkásabb követi. Méghozzá, néhány évvel és sok csalódással később, amikorra Sarah éppen szakít már Jackkel, akibe barátnője egy életre, már korábban alaposan beleszeretett. Ezen a „szendvicspartin” – érthető módon – már alig-alig hat kedvenc ínyencségük varázsa:

„Delancey Street speciál! – mondom, és odaadom neki a tányér szendvicset…

– Már jó ideje nem ettünk ilyet!… Sarah kinyitja az egyik szendvicset. – Nem felejtetted el a majonézt sem – mondja erőtlen hangon. Bárcsak elvenne egyet és megenné! – Jack soha nem szerette ezt a fajtát. Nem kedveli a kék sajtot.”

A kényszeredett, kedvetlen este során szegény Laurie egyedül rágicsálja a lelkesen előkészített szendvicseket, mint egy bánatos kisegér, mert Sarah, nem sokkal azután, hogy „közös” fiújuk búcsút intett neki, képtelen lenyelni akár egyetlen, árva falatkát. Csak egy pohár bor fölött mereng, nagy bánatosan, mert Benedictinerük, igazi, szerzetesek főzte gyógyitaluk – ezúttal nincs. Pedig, helyzet enyhítésül jól jönne!

A nagy sikerű, kedves és fordulatos történetben végül helyükre kerülnek a dolgok és az érzelmek, s ráadásul, a fenti két részlet olvasása közben arra is ráébredünk, hogy – bizony, bizony – létezik gasztropszichológia. Ráadásul, nem is az agyonidézett, olcsó: „Egy férfit a gyomrán keresztül lehet megfogni!” módon, hanem sokkal árnyaltabb, finomabb, „lelki chefekhez” méltóbb megközelítésben.

Josie Silver: Egy decemberi nap | Fordította Kallai Nóra | 21. Század Kiadó, 2020 | 427 oldal, 3990 forint | Nyitóillusztráció: Sid Ali, Pexels.