Petrőczi Éva: Óda a körtekompóthoz
Kevéssel a nevében is sugárzóan fénylő Luca nap után, december 14-én a lehető legnyűgösebb napra virradtunk, hideg, és áthatolhatatlan szürkeség mindenütt, legalábbis mifelénk, a Ferencváros szívében. Még a tegnap alkotott, igazán finomra sikeredett, természetesen juhtúróból készült, köménnyel és zöldhagymával ízesített körözött is csak másodpercekig „hatott” reggelizés közben. Bevallom, ezúttal csak alig-alig javítgatta a közérzetünket.
A délelőtt folyamán valójában egyszerre két tudományos dolgozathoz gyűjtögettem egy ideig az anyagokat, de, jaj nekem, mindkettőben olyan, tizenhetedik századi műveket elemzek éppen, amelyek témája a kora újkorban pusztító – részben fertőző – betegségek hosszú sora. Bár szívós és elég következetes szó-munkás vagyok a tudományban is, félre kellett tennem az egész paksamétát, ha nem akartam még szorongatóbb, még rosszabb ízű perceket, órákat.
S ekkor jött a Nagy Megvilágosodás – szokás szerint: a konyhában. Hohó, hisz itt van ebben a katicás tálban, néhány kemény és zöld, megérni képtelen körte. Bogár legyek, ha ezekből nem varázsolok itt és most valami finomat és illatosat. A meghámozott, feldarabolt körtéket lassú tűzön, bő vízben kezdtem főzögetni, a főzővízbe pár csepp vaníliaaromát, fél citrom levét, pár kanál eritritet, egy egész fahéjat és néhány szem szegfűszeget vegyítve.
Körülbelül fél óra múlva bekövetkezett az adventi körtecsoda: otthonunk legtávolabbi zugát is fenséges illat töltötte be, olyan fűszeres gyümölcspára, amely messzire repített a morcos jelenből, távoli otthonomba, a gyerekkori Pécsre, Rákóczi úti konyhánkba, ahol nagymama nem is főzőleckéket, inkább konyhalélektani útravalót adott nekem. Arról, hogy a sütés-főzés nem robot, hanem igenis alkotás, amellyel az ember nem csupán szeretteinek, családi és baráti „kosztosainak” tesz jót, nem kizárólag nekik szerez örömet – hanem önmagának is! Ma például azt érezhettem, hogy a körtekompót párája lassacskán védőburokká, ha aktualizálni próbálok, akár szelíd és megnyugtató szkafanderré válik körülöttem és életem párja körül.
S mint annyiszor, magamban most ismét elmondom, amit majdnem hetven évem, pontosabban, ötven főzőcskéző évem során már annyiszor: „Nagymama, köszönöm, hogy nem bántad, amikor körülötted sertepertéltem gyerekkorom korántsem tágas, de nekem nagyon kedves konyhájában. Méghozzá úgy, hogy nem néma szemlélő voltam, hanem minden apróbb-nagyobb konyhai tevés-vevésedet kommentáló, azokra folyvást rá is kérdező „Miértke”.
És alig várom, hogy a mi házi kifőzdénkbe is újra benyissanak gyakran lisztszóró, maszatolgató, de máris nagyon ügyes kezű, és engem kérdezgető, ugyancsak miértkés természetű unokáink, akikkel – nagyon remélem – nem egyszerűen játszva főzögetek. Bízom abban, hogy a konyha számukra sem lesz soha a kimerítő és lélekölő robotolás helyszíne, sokkal inkább a gondoktól távol röpítő tündérkedésé.
Fotó: Petrőczi Éva.