Rubin Eszter: Boldog csirke
Mondja meg nekem valaki, miért pont a boldog csirkét kell megenni? Szegény igazán élhetett volna még, ha olyan kiteljesedett kapirgálós jódolga volt. Mégis imádják elvágni a boldog csirke nyakát – inkább azt, mint szegény gyári csirkéét. Hogy lehet azt a borzalmat megenni, se színe se bűze, műanyaghús, olyan a melle, mint a higroszkópos vatta, ronda, sápadt, szürkés halvány rózsaszín, és teljesen íztelen. Nem csoda, hiszen, napfényt nem látnak soha, életükben nem szívtak egy korty szabad levegőt, tulajdonképpen betegek, ezért is kezelik őket gyógyszerekkel. Valódi ételt nem kapnak, csak mesterséges úton előállított szánalmas tápot, ők maguk is az édesanyjuknak adagolt tojató táp következtében jöttek világra. Abból a célból, hogy megegyék őket.
Ezzel az erővel nyomtathatnának csirkét 3D csirkenyomtatóval. Fogságban élnek a nyomorultak, tiszta KGB, a baromfiak Lubjanka börtöne. Kigyúrt felsőtesttel drogoznak egész nap. Hatalmasra fejlesztett mellizmok csenevész lábakon, járni úgysem tudnak szerencsétlen madarak, az egy főre jutó tenyérnyi helyen nyomorognak szegények a szögesdrót mögött. Naponta jön a narkó, beadják az őrök a fogvatartottaknak, csomagot nem lehet küldeni, a csirketömlöcben látogatás, beszélő nincs. Ártatlanul sínylődnek a rácsok mögötti halálsoron az őrizetesek, az elkerülhetetlen ítélet után tehetetlenül várják a kivégzőosztagot.
Mitől olyan biztosak a hozzáértő boldogságkutatók abban, hogy a kapirgálós csirke viszont boldog volt? Csak mert háztáji gazdaságban nevelkedett? A szimpla komfortérzeten kívül lehettek spirituális szempontjaik is. Szerelemféltés, egzisztenciális szorongás, fel-feltörő rémálmok a kollektív csirke tudattalanból – annyi más problémájuk adódhatott a puszta létfeltételeken kívül. Manyi csibe sosem felejtette el, hogy a nagyobb, pár héttel idősebb növendék madarak, a példaképei, akiket mindig igyekezett követni, és kapirgálásban utánozni, egy bizonyos baljóslatú napon örökre eltűntek a szeme elől. Egy hét múlva arra ébredt, hogy legjobb pajtásai Pötyi és Pici következtek. Homályos, megfoghatatlan szorongás tört elő diónyi agyában, s többé nem tudott szabadulni tőle. Egyedül lézengett a baromfiudvaron, egyetlen kérdés marcangolta szívét, dörömbölt egyre, szűk tyúkeszében: Hova lettek? Hova lettek?? Hova lettek??? És még ez: Miért? Miért? Miért??
A kóser vágásban az a jó, hogy megbízható, köztiszteletben álló sakter végzi. Precíz, villámgyors oda-vissza vágás az állat nyakán, azután át kell nézni a belső szerveket. Ha beteges színű a tüdő, akkor tréfli a hús, kénytelen másikat levágni a lelkiismeretes szakember. Nem használható a marha hátsó része sem, rendes askenáz háztartásban ököruszálylevesről szó sem lehet.
Amint az ultraortodox férfiak is különválasztják imádkozás közben saját testrészeiket, öv viselésével gondoskodnak a szív és a tisztátalan alsó fertályuk elkülönítéséről, úgy a parancsolatokat tartó háziasszony is száműzi konyhájából a marha rosszabbik, bűnös hátsófelét. Semmi gond, eladjuk a gojoknak, nekik jó lesz a farok is. Remek ököruszálylevest főz belőle a szomszéd Pista bácsi, sok zöldséggel és cérnametélttel. Fazék alján velős csont is rejtőzik, a leves előtt tálalja a házigazda forró pirítós kenyérrel. Ha kóstolót hoz, diszkréten viselkedünk, a hal nevét, amelyből a velőscsont származik, sosem kérdezzük.
Jól irányzott, kiválóan begyakorolt szakszerű nyisszantással metszi el a tyúk nyakát a sakter, tökéletesen megélezett kést használ. Felakasztja a sakterház fala mentén körbefutó medence fölé a madarat, kivérezteti, nehogy egyetlen csepp is benne maradjon.
Vannak erőteljes anyai ösztönnel megáldott tyúkok. Csak ülnek, ülnek, kotlanak végtelenségig, akár tojáson, akár bármi máson, várják, hogy történjen valami, kikeljen a csibe a kakast sosem látott tojásból, kavicsból vagy fadarabból, amit kotlani választott a buta tyúk. A jószívű, magas empátiás készséggel rendelkező, tudatos tyúktartó ilyenkor tudja, mi a dolga. Nem, nem vesz kakast. Egyszer tartott kakast, de nem bírta nézni a családon belüli erőszakot, az állandó zaklatást és bántalmazást, amilyen durván bánt a baromfiak alfahímje az asszonyaival. Ezért vörösborban hosszan főve végezte, a tányérra csigatésztával körítve került, kovászos uborkával.
A tyúk együttérző gazdája így szól: Drágám, kimegyek a piacra, veszek pár darab, ivaros tojást Manyinak. Hozza a tojásokat haza a tyúknak, az meg boldogan ül az ajándékon napestig. Amikor Manyi jó sok tojást tojt már, kotlott, kotkodácsolt, kapirgált, verekedett élete során eleget, kikeltett számtalan kakukktojást, melyet jó gazdáitól kapott, akkor lehet levágni. De hiába vágják el a nyakát, a tyúk csak nem adja fel, szívós állat, lefut még egy-két kört fej nélkül is. Jól mutat a konyha frissen fehérre meszelt falán a kispriccelő vér, egészen egyedi absztrakt festmények születnek ilyenkor a haldokló művész tollából.
Készíthetünk sábeszre tyúksültet, sokkal ízesebb, mint a csirke, csak gondolkodjunk előre, soká tart, míg megpuhul. Péntek reggel vegyük elő a súlyos, kék, öntöttvas lábost, van vagy négy kiló üresen. Forrósítsunk benne öt-hat meglehetős kanál kacsazsírt, közben durva szemű sóval dörzsöljünk be egy fél tyúkot.
Negyedóra alatt pirítsuk meg mindkét oldalán, pucoljunk meg tíz kis lilahagymát, nagy fej fokhagymát. Dobáljuk a madár mellé, szórjuk meg frissen őrölt borssal, öntsük fel fehérborral és némi vízzel, hogy teljesen ellepje. Pároljuk lassan. Három-négy óra múlva, ha megpuhult, tegyük a tyúk mellé saját máját, biztosan örülni fog, hogy újra találkoznak, majd toljuk a sütőbe húsz percre vissza, amíg szép színt kap. Daraboljuk fel, tálaljuk porcelán szószkiöntőben a sült hagymás pecsenyelét, lehet belőle locsolni bőven a köretre.
A tyúk másik feléből leves készül. Főzzük legalább öt órán keresztül, épp csak gyöngyözzön a fazékban. Minden bajra gyógyír a jewish penicillin, influenzát gyógyít, náthát, torokfájást, tüdőgyulladást, gyomorbajt, honvágyat. Összetartja a mispachát a jó zsidó leves. Lélekig hatolón ismerős, aranyló zsírkarikák felszínéről tükröződik vissza a családi fotóalbum.
A közölt szöveg részlet a szerző Bagel című kötetéből (Athenaeum Kiadó, 2016) | Fotó: Rubin Eszter.
