Kerényi Tamás: Starbucks, friss őrlés, fejlövés

Zavartan lépek az épületbe, tudom, tilosban járok, de senki se szól. A pultnál megremeg a hangom, ahogy a presszót kérem, csak egy single, please. Szerencsére nem fémpénzt használok, mert hangos csörrenéssel esne most a fényes járólapra, így csak a kártyával felejtek el fizetni. A pult mögött álló muszlim csaj udvariasan szól utánam, nyakláncán ellenkező irányba kanyargó betűk. Vajon mit jelenthet a szöveg, biztos valami olyat, „állj ellent a kísértésnek”, de nem hallgatok a védőangyalra ezúttal sem. Pedig milyen keservesen jöttem le erről a szerről, elvonási tünetei vetekednek az ópiummal, pedig az se volt semmi. Eddig csak családi kirándulások alkalmával estem vissza, olyan volt, mint a hétvégi drogozás, de a mai egy szerdai nap, és nincs még dél sem. Erre nincsen mentség, a holiday utáni kialvatlanság harmadik napja az ürügy, de ok a bűnre mindig akad.

Az apró papírpohárban alig láthatóan sötétlik a folyadék, a vizeletmintát vittem így a laborba régen, ilyen gonddal, ennyire rejtve. A kocsiban egy hajtásra megiszom a mérget, a cukor az alján ragad, az utolsó cseppeket lassan sajtolom ki, megvárom, kiélvezem, illata sűrű és nehéz, belepi a vezetőülést. Még nem érzek semmit, elfordítom a kulcsot, indulok, a közeli börtönbe lesz a fuvar. A körforgalomnál bekapcsolok valami zenét, több óra Cholnoky Viktor után úgy érzem megérdemelt a pihenés. A Morcheebátol a The Sea szólal meg, a végtelen kanyarban tekerem a kormányt, vigyorgok, és érzem azt az ismerős, borzongató, végtelenül bűnös érzést, hogy kezdek betépni. De igazán, frankón bekarmolok, Starbucks, friss őrlés, fejlövés.

Egy régi Sziget fesztivál jut eszembe a dalról, ott szólt anno a múlt évezredben a Nagyszínpadnál. Őrült tömeg, húsig hatoló zene, a lány kézen fog, nedves szájával arcomhoz ér, fülembe súgva vezetni kezd a poros úton. Alakok fekete körvonalai, ahogy megvilágítja őket a reflektor, a levegőt a basszus, az alkohol, a nyár mámora tölti be, ami közé némi vécéillatosító is belopja magát. Az édes behúz a bokorba az ösvény mögé, a járókelők csupán pár méternyire dülöngélnek. Mi sem vagyunk egészen józanok már, egymást támogatva bújunk el. Egyikünk nem lát semmit, azt a göröngyöt se, amiben végül elbotlik, majd dőlni kezd, mint egy lassított filmben. Térdel előttem elengedett kézzel, mégis kapaszkodik belém, és nevetni kezd, némán, teli szájjal.

Másnap reggel nagyapámhoz megyek az intenzívre, szédelegve, szívemben az a később sokat megismert furcsa félelem, ami születés és halál idején fog el. Azóta tudom, mert akkor még nem értem, az agy minden szervet lekapcsol önmagát védve, ezért nem vesz észre nyitott szemmel se már. Akkor látom utoljára.


Illusztráció: Well Naves, Pexels.

Vélemény, hozzászólás?