Kállay Kotász Zoltán: Nokedli

– Nem jó a liszt! – kiált fel nagyi a konyhában,
fújtatva, prüszkölve.
– Elrontották, ezt is elrontották… Nézd, hogy szakad!
Nem tudom, hogyan lehetne az eddigi nézésemnél jobban nézni,
az orrom előtt történt: a réteslap
hártyavékonnyá vált, majd elhasadt.
– A maszeknál kellett volna venni – lihegi,
egybegyúrja a lapot, megpaskolja, nyújtani kezdi.
Remeg a keze. Addig se jut, mint az előbb,
vastag a tészta, de máris szakad,
görbül a repedés, vigyorgó száj, nyílik hatalmasra,
nagyanyám sikít, még nagyobbat fúj, még pirosabban:
– Rossz a tojás is! – süvölti, majd halkabban – Ez szándékos…
Kapkodva feltör egy újat, a tésztához csapja, egybegyúrja.
„Ha rossz, miért kell bele még egy?”, cikázik át rajtam,
de nem töprenghetek,
reng a gyúródeszka,
nagyi püföli a tésztát, deszkát, asztalt, házat, utcát, XII. kerületet,
XX. századot, férjeket, férjtelenségeket,
táncolnak a lábosok, porzik a rétesliszt, felhői ködbe merítik
a világmindenséget.
Aztán ülepszik
a por,
a kor,
nagyi a hokedlin ül, és mintha mosolyogna.
– Nokedli lesz – suttogja.

Illusztráció: Pixabay.