Kállay Kotász Zoltán: Leeső részek
„Megégett a széle, levágom.” / Lenyesi, bekapja. / „Hogy is hívták azt a katonatisztet? Mindegy, / eszembe jut majd…”
„Megégett a széle, levágom.” / Lenyesi, bekapja. / „Hogy is hívták azt a katonatisztet? Mindegy, / eszembe jut majd…”
Piszmogtam, kevergettem, kotorgattam, / otthagytam a kelkáposzta-főzelék nagyját, / nagyi dühösen felkapja, eltakarítja, / aztán az előszoba közepén felvetett fejjel rákezd: / „Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát…”
– Gyere, muki, segíts! / Megindulok az előszobán át a konyhába. / – Kiválogatod a kavicsokat? / Elém borít a kerek fémtálcára félkilónyi szárazbabot.
Az Orbán téren néhány év múlva nyílt egy ÁFÉSZ is. / – Kérek egy rúddal – szólt a férfi a hentespultnál. / Életemben akkor láttam először, / hogy valaki egy egészet kér…
Ebéd után még egy utolsó mártózás, / aztán szedelőzködés, vissza az üdülőbe. / Végig a plázson, libasorban, ügyelve, / hogy ne tiporjunk senkinek a plédjére, rüsztjére, keresztrejtvényére.
– Holnap jön a hogyishívják… Minek jön? / Megint süthetünk… És nem tudom, hogy mit!
A Tusnádi utca közepén jártam, amikor megszólítottak. / – Kisfiú! Gyere ide! / (Ezzel nem csak az volt a baj, hogy nem voltam kisfiú, / egy tizenkét éves nem kisfiú már, / Jancsi sem voltam, mert hiányzott mellőlem Juliska.) / – Kisfiú! Segítenél? / A néni egy garázsajtóból hunyorgott.
– Nem tud megromlani – legyintett nagyi, / miután körbehunyorogta a fémdobozt. / Konzervnyitó, kotrás, lábas, sparhelt.
Zamárdiban, a nyári szakszervezeti kéthetes üdülésünk utolsó napján történt…
Aznap reggel a kórház melletti cukrászdában / minyonokat vettem, biztos, ami biztos, / majd hazaérve a Nefelejcs utcába a konyha kövén / kalapáccsal fejbeveregettem a diókat…
Forralt bornak indult, egy földszinti tanácsi lakásban…
Egynapos fáradt kialvatlanságot nemcsak pihenéssel, hanem kiadós étkezéssel, majd erős kávézással is el lehet űzni […]