Gergely Tamás: Óvodás ízemlék

Egyik legkorábbi ízemlékem osztom meg most a Kantin olvasóival. Óvodás vagyok Brassóban, 1956-ban. Az óvoda román. Azért oda íratnak, mert az van közel a lakásunkhoz. Hátránya a dolognak az a néhány kínos pillanat, amikor a számomra idegen környezetben négyévesen nem tudom kifejezni magam. Na, mindegy, megtanultam románul – székely gyerekként az addigra elrománosodott, eredetileg szász (Kronstadt) városban.

Nekünk ingyenuzsonna nem járt, hanem otthonról vittük magunknak. Úgy emlékszem, mindenkinek volt uzsonnája, és rémlik, hogy mindenkinek olyan pléh uzsonnadoboza volt, mint nekem.

Szóval: adott felszólításra elővettük a dobozt, a hozzá tartozó záracskával kinyitottuk, és… Na, erről akarok írni…

Az én uzsonnám általában két szelet egymásnak fordított vajas kenyér volt, egy szelet szalámival a közepén. Mellette pedig egy alma. Mire az uzsonna ideje elérkezett, ezek az illatok (kenyér-vaj-szalámi-alma) összeértek, együtt voltak számomra a mennyország. Érzem ma is, még ha csak „szárazon” felidézem a képet – ha szalámis vajas kenyeret eszem, annál inkább.

Hogy ez az ízösszetétel mennyire határozta meg életem alakulását, ha egyáltalán számított, nem tudom, egy biztos: alapvető ízemlékeim egyike…


Illusztráció: Óvodai uzsonna az ötvenes években (Fotó: Fortepan / Hámori Gyula).

Vélemény, hozzászólás?