Kállay Kotász Zoltán: Katonák

„Lajcsi bácsi Doberdónál…”
Bekapom.
„Vilmos a Don-kanyarban, a hideg mocsárban…
Soha nem gyógyult fel belőle.”
Kenyér, vaj, kolbász. Bekapom.
„Pubi amerikai fogságba esett… Azóta dadog.”
A kolbász a feje. Vagy a sapkája? Bekapom.
„Apukát hasba lőtték… Még az elsőben…
Nyaggattuk, de hiába… Soha nem mesélt róla.”
A kolbász-fej ráizzad a kenyér-testre… Azért bekapom.
„Zoli pedig”, elborult tekintettel szeletel,
„átvette a felszerelését, aztán másnap…”,
a kolbászkarikát a kenyérkockára rakja, rányomja.
„A temetése után jött meg a behívóparancsa.”
Ha a kicsi kenyérdarabok a katonák,
akkor a szelet miért nem csapat, a vekni sereg?
Tátott szájjal nézem: nagyi felemeli az utolsó serclit…
Bekapja, lenyeli.
Véget ért a háború?

Illusztráció: a Magyar Királyi Honvédség 25. gyalogezred katonái az ukrajnai Ovrucs környéki táborhelyükön, gulyáságyúval, 1942-ben (Fotó: Fortepan / Bessenyei István).