Kállay József: Vonattal hazafelé –1918-as részlet a Háborús naplóból

Az alábbi részlet dédapám, Kállay József háborús naplójából való – abból az időszakból, amikor már hazafelé tart a fogságból, és leírja benne egy különös gasztronómiai élményét is. (Kállay Kotász Zoltán)


Május 20.-án este elértük a Dnyeper folyót, mely nagyságra a Dunához hasonlít. Vasúti hídon megyünk át, a hidat szintén felrobbantották, és most javítják a műszaki katonáink. Oly lassan megy át rajta a vonatunk, hogy alig mozog. Áthaladva városba érkezünk, Jekatyerinoszlávba, Ukrajna legnagyobb városába. Itt most kitolták a vagonunkat hátra a raktárak közé, mellékvágányra, azzal, hogy majd másnap továbbítanak. Az alkalmat felhasználva elindultunk széjjelnézni.

Szép nagy város Jekatyerinoszláv, hasonlít Budapesthez, villanyoson bejártuk az egészet. Óriási nagy vasgyárai, gépgyára, sörgyára, gőzmalmai vannak. A Dnyeper a várost kettévágja, épp úgy, mint a Duna Budapestet, a túlsó rész éppen úgy néz ki, mint Buda, hegyoldalon fekszik. Több nevezetes pontot megnéztünk, többek között a vásárcsarnokot, amit nagyon jól és gazdagon rendeztek be, mindenféle nemű czikkeknek külön osztálya, külön épülete van, de hatalmas területen ám, azon kívül van színháza, czirkusza és több egyéb épülete. A városban a kaszárnyákban pedig mindenhol magyar katonaság állomásozik. Végtére elmúlik a nap, elmúlik a másnap, harmadnap, és mi még mindig itt vagyunk. Kiderült, hogy itt felejtettek minket.

Elfogyván a türelmünk odahagytuk a vagonunkat, szerencsére jött egy nagyobb transzport, szintén volt hadifoglyokkal, és ez a vonat két óra múlva már indult Besszarábia felé. Tehát ezekhez csatlakoztunk. Mégpedig kényelmes 4. osztályú kocsikra ültünk, mivel itt olyan is van, és sokkal czélszerűbb, mint a mi 2. osztályú kocsink. Pont úgy van berendezve minden, mint nálunk, a háló és a többi kocsi is, csak az a különbség, hogy az orosz 1. és 2. osztály pamlagos, a 3. és 4. csak deszkás, mégpedig oly formán, hogy annyi ülőhely van, amennyi fekvő. Ezt azért alakították ki így, mert Oroszország oly nagy, hogy több napig, vagy akár pár hétig is utazhatunk benne, és fekvőhely nélkül nagyon megtörné az utazás az embert.

Máskülönben is Oroszországban nagyon kényelmes utazni, mert nagyszerűen el van látva az utazó mindennel és minden tekintetben. Nem szükséges, hogy több napi élelmet vigyünk magunkkal, mert a legkisebb állomáson minden kapható, ami csak szem-szájnak tetszik, és gyorsan, akármennyi utas is legyen, sorbanállás nélkül. Árucsarnokot építettek minden állomásra, néhol száznál is több árusítóval, és a piaczok úgy vannak berendezve, hogy közvetlenül az állomások mellett feküdjenek. Idő pedig van a bevásárláshoz, mert a legkisebb állomáson is áll 5 perczet a vonat, mivel távol esik egyik a másiktól, és vagy vizet vesz fel a gép, vagy ki és berakodással telik az idő. Már előre jelzik, hogy hány perczig áll a vonat, és akkor az első fütyülésnél be kell szállni, akkor még két percz van hátra, a második fütyülésnél indul a vonat. Így nemigen fordul elő, hogy valaki lemaradjon.

Ezen kívül az jellemző még Oroszországra, hogy minden ember, aki utazik, ha semmi mást nem is, de egy úgynevezett csajnikot, vagyis teásedényt visz magával, meg kis teát és cukrot, aztán amikor megáll a vonat, az első teendője, hogy a teáskannáját teleereszti forró vízzel, mert az állandóan van minden állomáson, beledobja a teát, szájába veszi a cukrot, és azon át szürcsölve megissza. Van még egy dolog ezen kívül, amit meg kell említenem, a szemecskézés. A napraforgó vagy tányérrózsa magja nemzeti eledele az orosznak, akár szegény, akár gazdag, még a legnagyobb úr is eszi, pláne ha ünnepel vagy utazik, és ráér. Utazáskor ez az első teendője, mert úton, útfélen árulják, hogy vesz egy marékkal, zsebreteszi, és már szemezi is. Némelyiknek olyan gyakorlata van, mintha gépezet volna, a szája egyik szegletébe bedobálja, a másikon meg a héjat ereszti ki, és úgy néz ki közben, mintha kérődzne. Ha vendégségbe megy az ember, az első, hogy szemecskével kínálják, olyan tehát a padló a szobájukban a szemecskétől, a vasúti kocsi meg pláne, mint ősszel, mikor a falevél a talajra hullik, térdig jár benne az ember.

Május 23.-án délelőtt indultunk tovább, most már kényelmesebb kocsiban, kényelmes kilátással jobbra, balra az ablakokon át. A vidék is több látnivalót nyújtott, hegyesebb, erdősebb, aztán megint síkság következett, folyton változott. Több nagyobb várost érintettünk, Alekszandri, Elizabethrad, Baltá, mindig nyugatnak tartva, és minden nagyobb állomáson megkaptuk a katonai étkezést.

Május 26.-án elérjük Zserinkát, mely Besszarábiát határolja, itt szintén kaptunk vacsorát. Errefelé sokkal drágábbak már az áruczikkek, mivel közel járunk az egykori haditerülethez, és a seregek feléltek mindenféle készleteket.

Május 27.-én érjük el az osztrák-orosz határt, Kamenec-Podolszkot. Ez még orosz város, este futottunk be. Másnap reggel átkeltünk, és a túlsó határállomáson, Novoszelizén voltunk már. Idáig hozott az orosz vonat, tovább nem, át kellett szállnunk a mi vonatunkra. Innentől más a vágánytáv, az orosz szélesebb a miénknél pár czentivel. Lekváros kenyeret és feketekávét kaptunk átszállás előtt, és már úgy kezeltek minket, mint katonákat. Kísérőt is adtak mellénk, tehát most már fegyelem alá kerültünk. Ismét marhaszállító kocsikba raktak, rossz és kényelmetlen, sokkal szűkebb vagonokba, mint az oroszoké. Összezsúfolva 40-en szorongtunk egy vagonban. Bizony nem lett volna jó Oroszországból ilyenben vonatozni haza, mert jószerével jobban kifáradtunk volna, mintha gyalogolunk.

Szerencsénkre már nem kellett sokat utaznunk, úgy hallottuk, hogy itt valahol az országhatáron maradunk pár hétig, megfigyelőben, és csak azután kerülhetünk haza. Most azon a részen haladtunk, ahol a legnagyobb csaták zajlottak és legtovább, 3 évig húzódott itt a hadiállapot változó szerencsével. Ezen a területen, amerre csak néztünk, mindenhol futóárkokat, fedezéket, drótsövényt láttunk. Leégett falvak, összelőtt épületek és sírkeresztek végestelen végig, mintha átvonult volna a vidéken a végpusztulás. Végre beérünk Csernovitzba, Bukovina fővárosába. Itt is tönkrelőttek gyárat, malmot, közraktárt stb., amint azt rövidesen megláthattuk.

Most egyelőre parancsot kaptunk, hogy hozzuk magunkat kicsit rendbe, mert katonatisztek vesznek át. Úgy is történt. Nemsokára jöttek a tisztek, kiszállítottak minket, sorakoztattak, megolvastak, és egy idősebb közülük, aki átvett, tartott egy szép beszédet a fogadásunkra. Kifejezte, hogy immár újra katonák vagyunk, de nem Ferenc Józsefet, mert ő meghalt, hanem a volt trónörököst, Károlyt fogjuk szolgálni, és erre az esküt még ma le is tesszük, hogy a háborút győzedelmesen befejezhessük. Már mint katonák, és nem mint foglyok, büszkén felemelt fejjel és katonás fegyelemmel fogunk a városon keresztülvonulni a kaszárnyába. Ez a beszéd bizony nem a legjobb hatással volt ránk, minékünk már nem háború kellett, amire nem is számítottunk, hanem nyugodalmas békés otthon. Mindnyájan rettentően kedvetlenné váltunk, és hiába volt minden lelkesítő beszéd… Elég egy rókáról egyszer egy bőrt lehúzni!


Illusztráció: IV. Károly még mint trónörökös a fronton Ukrajnában, 1916. augusztus 30-án, a sztriji vasútállomáson (Fotó: Fortepan / Österreichische Nationalbibliothek).

Vélemény, hozzászólás?