Szentmiklósi Tamás: Pisztoly vagy stukker?

A színházi világ egyik bevett és gyakorta idézett közhelyes igazsága, hogy ha egy pisztoly feltűnik egy darabban, az előbb vagy utóbb el is fog sülni. De ne vágjunk a dolgok elébe.

A kilencvenes években szinte mindennapos vendég voltam a Toldi Moziban, bár filmet elvétve tekintettem meg, mert engem a társaság szippantott be, sok-sok kedves cimbora, akikhez máig, holott már alig találkozunk, láthatatlan, de igen szoros kötelék fűz – szép közös emlékeink vannak. Afféle törzsi csoportosulásként éltük meg együttlétünket, miközben a talán jobb sorsra érdemes ország már javában elindult a kettészakadás, a kölcsönös ellenségeskedés útján. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a mi társaságunk a kor viszonyaihoz képest anakronisztikus volt, hajléktalantól és segédmunkástól az egyetemi tanárig és a művészlélekig az olcsó, de jó bor mellett ittuk egymás szavát is, a generációs ellentéteken csak kacagtunk, hiszen köztünk ismeretlen fogalomnak számított, ki-ki politikai hovatartozására pedig csak legyintettünk, nem vettük komolyan. Végre egy hely, ahol hátsó gondolatok nélkül elfogadnak, s ahol, ha nem tűnik nagyképűségnek, én is el tudok fogadni másokat.

Egy szó, mint száz, otthonosan mozogtam az akkor még kopottas Moziban, s hangulatfüggő, hogy ha manapság néha-néha betérek, a régi szép emlékek törnek-e elő, avagy átkozódom azon, hogy a posztmodern szellemében miért kell mindent eltörölni, ami jó volt amúgy is. Persze tudom ám a választ, a pénz, a pénz, a pénz, de azért mégis! Nem lehetne néhány szigetet megőrizni a múltból, már csak az újabb nemzedékek okulása kedvéért?

Csak azért kesergek már megint, mert a hajnali kávézáskor és füsteregetéskor újra előbukkant egy kocsma, mégpedig egy nem akármilyen.

Az úgy volt, hogy amikor a Toldi Mozi bezárt, és szednünk kellett a sátorfánkat, holott egy késhegyre menő vita kellős közepén tartottunk, s nem derült ki még az „igazság”, a társaság úgy, ahogy volt, egy belső hangra hallgatva felcihelődött és elbandukolt a néhány méternyire odébb üzemelő és kora hajnalig nyitva tartó Zóna nevű vendéglátóipari egységbe. A Zóna úgynevezett harmadosztályú krimó volt, amely csodák csodájára a rendszerváltás után még évekig tartotta magát és szolgálta ki a rendszerváltás utcára kerülő vagy elszegényedő áldozatait meg minket, akik próbáltak eligazodni az újonnan keletkezett zűrzavarban, s nem tudták átvenni az Új Világ mentalitását.

(Ottó bácsi, az örökké mosolygó, törpe méretű zöldséges, aki néhány utcányira odébb működtette boltját, hamar feladta, mert nem tudta fizetni az egekig emelt bérleti díjat. Pedig Ottó bácsi, akinek nevét a nyugdíjasok és a szegények aranyba foglalták, igazi szociális intézmény volt a különben előkelő, jómódú emberek lakta Bank utcában. Ő minőségi alapon három árkategóriába sorolta portékáját, és ha bejött egy vevő, ránézésre azonnal tudta, hogy kinek melyikre van szüksége. A nincsteleneknek szinte ingyen adta a külsőre satnya, de azért még ehető harmadik kategóriás zöldséget. A környék lakói hiába voltak oda érte, a kapitalista szellemiség ajtót mutatott neki.)

Szóval, a Zóna, a hely, ahol „vágni lehetett a füstöt”, ahol kellett egy-két perc, hogy megszokd a Régi Világból ismert és már eltűntnek vélt savanykás szagot, ahol óhatatlanul eltűnődtél, vajon a törzsvendégek tudják-e, hogy milyen, már bocsánat, büdösek, nos ott, nem a világ végén, hanem a Bajcsy-Zsilinszky út kellős közepén, a mindenféle, csillogó-villogó, szebb jövőt ígérő bankok tőszomszédságában, hogy is mondjam csak, érdekes volt lenni.

(Az már újfent történelem, hogy persze a Zóna is kilehelte a lelkét: rendbe szedték, szagtalanították, az oldalszárnya szerencsebarlang lett, ha arra járnál, ne keresd a rendszerváltás áldozatait.)

Node még a kilencvenes években tartunk, s először járok a Zónában. Mit mondjak, innom kell valamit, hogy bírja az orrom, nagyon elpuhultam az évek során, szégyellem is magam érte. Bezzeg azelőtt, meg sem kottyant a szegénység testközelsége!

És akkor látok valamit, ami egy western vagy gengszterfilm emlékét idézi fel, a filmbéli kocsmában verekedés támad, a csapos a pult alá nyúlva pisztolyt húz elő, s sziszegve közli az egymásnak eső vendégekkel, hogy azonnal távozzanak, különben szitává lövi őket. És a fenegyerekek kullogó orral távoznak is. Ilyesmi, mint kiderült, a Zónában nem fordulhat elő, ott másra kell a pisztoly, ráadásul az a pisztoly nem is igazi, hanem vízipisztoly. A Zónában lehet hangoskodni, a másik felmenőit trágárul szidni, részegen dülöngélni, öngyilkossági terveket szövögetni, de tilos az asztalra borulni és elaludni – az árt a kocsma tekintélyének. Ha valaki mégis erre vetemedik, a csapos a pult alól előrántja a vízipisztolyát, s azon nyomban fejen spricceli az aranyszabályról megfeledkező vétkest, aki nem tiltakozik, hanem széttárt karokkal jelzi, hogy elnézést kér, megfeledkezett magáról, többé nem fog előfordulni.

Bizony isten, így volt. Tanúja voltam, s elbűvölten néztem a jelenetet, s már egyáltalán nem érdekelt, amin barátaim hajba kaptak a Test és a Lélek ellentmondásos viszonyáról vitatkozva.

Illusztráció: Freepik/Kantin.