Szentmiklósi Tamás: A „Bajtárs”

Bizony mondom néktek, kedves feleim, volt idő régen, a rendszerváltás előtt, amikor egy kocsma ezt a nevet viselte, ráadásul, amit ma már tényleg nehéz elképzelni, a Belváros kellős közepén, a Veres Pálné utcában, nem messze a Felszabadulás, mai nevén Ferenciek terétől. Micsoda név egy kocsmának, ahová csakugyan bajba jutott, bajban füstölgő vagy szomorkodó emberek jártak: „prolik”, rakodómunkások, szeneslegények, a testi erőn kívül mással nem rendelkező és büszkélkedhető szerencsétlen flótások és egyéb társaik, „a nép egyszerű fiai”, ráadásul a pórul járt, a rendszerrel semmiféle cinkosságot nem vállaló, helyüket nem lelő és efölött búslakodó, „lecsúszott” értelmiségiekkel testvéri egyetértésben!

A Bajtársban tényleg megvalósult a Kádár-rendszer meghirdetett programja: az uralkodó osztálynak kikiáltott munkásosztály szövetségre lépett a haladó értelmiséggel, és a parasztság csak azért nem vett részt az össznépi összeborulásban, mert fizikailag távol volt. Ebben a kocsmában gyakran előfordult, hogy a munkásember egy értelmiségi vállán sírta el bánatát, és fordítva. Kell ennél nagyobb testvéri szövetség? Ebben a dohányfüstös, savanykás szagú alvilágban, legalábbis a kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után, ledőltek a társadalmi osztályokat elválasztó korlátok, s valóra vált az, aminél többre egészséges társadalom nem vágyhat – a szolidaritás. Jaj, régi szép idők, amikor az ilyesmi még megtörténhetett! Hol vagyunk már ettől?!

A Bajtársnak két fő színtere volt. Az utcáról jövet vagy a baloldali ajtón léptél be, s akkor a söntésben találtad magad, vagy a jobboldalin, s akkor asztalhoz ülhettél, és ehettél valamilyen készételt, amelyhez dúsan telerakott kenyereskosár járt, hogy ne maradj éhen. (Nekem mindmáig a „tunkolás” a főétel, amikor valahol ebédelek…)

A söntés a nap bármelyik szakában dugig megtelt olyan vendégekkel, akik „úgy szeretnek részeg lenni, mert akkor nekik nem fáj semmi”. Ide tért be napi rendszerességgel gimnáziumi osztály- és padtársam édesapja is, aki a közeli, „előkelő” étteremben pincérkedett, s műszakkezdés előtt két deci rumot elfogyasztott. A pénztárnál blokkot váltott, majd a csapostól két kézzel átvett egy-egy decit, és rutinos, bár kissé teátrális mozdulatokkal ledöntötte a torkán. Itt láttam egyszer egy rakodót a két kisfiával. Minden egyes korsó sör elfogyasztásakor a kölyköknek is kért üdítőitalt, s a gyerekek úsztak a boldogságban, mert a papa nem szerette megvonni magától a sörivás örömét. Hozzáteszem, mielőtt bárki jogosnak vélt erkölcsi felháborodásában rosszalló megjegyzést tenne, a behemót figura közben egyfolytában viccekkel szórakoztatta porontyait, akikből csak úgy dőlt a röhögés, s a három férfiú végül vidáman indult haza.

Én, a felnőttek világának nyomasztónak látott sivársága elől menekülve, gimnazistaként látogattam a vendéglátóipari egységet hasonszőrű cimboráimmal, de mi főként az éttermi részben foglaltunk helyet. Elsősorban persze az olcsóság vonzott bennünket, de nem szégyellem, hogy engem rövid idő múltán magával ragadott a hely varázsa, no meg az, hogy soha nem kértek tőlünk személyit. Annak idején egy magára kicsit is adó kocsmában voltak egyezményes jelek, és ha rendőrautó (URH!) fékezett a bejárat előtt, tudta mindenki, hogy mi a teendő…

Az „étteremben” értek furcsa élmények. Egyszer például hiába kerestünk üres helyet, az egyetlen szabad asztalon ott virított a kártya: „Reserviert”, ami, ugye, a mára már elfelejtett német nyelven annyit tesz: „Foglalt”. Furcsállottam is, hogy mit keres a Bajtárs egyik asztalán egy efféle kártya, hát még, amikor atlétatrikós, szutykos szeneslegények érkeztek, s leültek a nekik (németül!) foglalt asztalhoz.

Amíg élek, nem felejtem a higanymozgású, sokdioptriás szemüveget viselő Lajos bácsit, aki, felejthetetlen vigyorral az arcán, mindegyik alkalommal két viccet sütött el, amikor reklamálták tőle a félórája kért ebédet. Vagy azt válaszolta: „Hozom a brassóit!” (bármit rendelt is a vendég…), vagy azt: „Szólok a miniszternek!”

A rendszerváltás tájékán, előtte vagy utána, tudom is én már, bezárt a Bajtárs, s a helyen minden (?) igényt kielégítő, fényűző étterem nyílt. A vendéglőt vakítóan fehér inget viselő, nyakkendős, öltönyös urak és rikítóan jól öltözött és illatfelhőbe borult hölgyek kezdték el látogatni, akik jó előre telefonon foglaltak maguknak asztalt. Melósok, „prolik” véletlenül sem bukkantak fel, és nem csak azért, mert a szénnel való fűtés időközben kiment a divatból.

A magamfajta „értelmiségi” pedig, aki csak nagy néha téved a Belvárosba, mert nincs az ínyére a sok csiricsáréság, amit ott lát, ha mégis arra akad dolga, inkább nagy ívben kerüli a Veres Pálné utcát.

Az 1972-es keltezésű nyitókép illusztráció, nem a szóban forgó helyszínen készült (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás).