Kállay Kotász Zoltán: Rácsos

Ha biztosra akart menni, nagyi rácsost sütött,
receptje odaégődött a ha-álmomból-felébresztenek-is-tudom-ba –
mi kerül a rács mögé, lekvár csillogó felszíne alá –
megalapozta családi hagyomány, gyakorlat, elégedett szájtörölgetés.
Engem kért meg, hogy a rácsokat
kigyúrkázzam, hurkázzam, sodorjam,
felszereljem a remegő kocsonyás alapra; eper, szilva vagy barack,
Hitlerszalonna, mondta nagyi,
miközben anyuval ezerszer megbeszélték: EZ NEM AZ.
A barnulás a szélén már feketébe ájul, az illat kozmikus…
– Ugyanúgy csináltuk, mégis…! Mondja meg valaki,
miért? – kinyitja az ablakot,
törülközőt pörget, hessegeti a szagot.
– Miért? – levágja a fekete széleket, bekapdossa.
– Volt valaki börtönben a családban, rács mögött? – tudakolom.
– Nem, nem! Soha! – sikolt nagyi,
és a mélybarna részeket is lenyiszatolja.
– Miért…? – rágja, nyeldekli.
– Tovább sütöttük, mint kell…
– Negyven perc… Pontosan annyi!
– Negyvennél állt meg az óra…
Nagyi lekapja a polcról az öreg, zöld kasztnis vekkert, megrázza,
mint Krisztus a vargát. Elindul a mutató, botorkál öt másodpercet,
reszketegen megáll.
– Miért???
A középbarna részeket is amputálja, darál a száj, morzsa hull,
a kétharmad már eltüntetve.
– Értem, értem… csak… fel nem foghatom…
Porcukor a szűrőbe, rászitál a tészta-rom tetejére.
Fehér lepel borul Berlinre.
– Így ni… Így már jó lesz…

Illusztráció: Pixabay.