Szentmiklósi Tamás: Kávé Kádár János módra
A hetvenes évek eleje. Ínséges, kuporgatós idők egy valószerűtlenül szürke és irracionális világban, ahol bárhová lépsz, ott folyton megütöd a bokád, s te meg csak hüledezel azon, hogy annak idején miféle helyre pottyantott a gólya. Ostoba szabályok vezérlik az életed, de semmibe nincs beleszólásod, és lesújt, fejbe kólint a gondolat, hogy ez így lesz, ameddig világ a világ.
Albérleti szobában laksz, s minél később térsz vissza szerény hajlékodba, annál jobb, mert a tulajdonos éjszakára nem fűti, minek, ha ott az ágynemű? Ráadásul dohányozni sem lehet, tiltja a vallása. Te kénytelen-kelletlen késő éjszakáig adsz kimenőt magadnak, csak az a baj, hogy kevés a pénzed, egyik napról a másikra tengődsz, amit keresel, annak a nagy részét elviszi a szoba ára. Társasági életet nyilvános helyeken élsz, vendéget nem vihetsz „haza”. Télvíz idején azonban be kell ülni valahová, ami pénzbe kerül. Vannak jobb napok, amikor futja sörre, a rosszabbakon azonban be kell érni a kávéval.
Most is az utcán baktatsz, s régi barát köszönt rád. Meglepődsz. Azt hitted, katona még, de nem, bolondnak tettette magát, leszerelték. Jó lenne koccintani rá, de miből? Marad a kávézás, az, ahogyan mondani szoktuk, „olcsó és nem ráz”. Összerakjuk forintjainkat, ha jól számoljuk, kettőt-kettőt is meg tudunk inni, miközben dumálunk.
A Belvárosban vagyunk. A Deák tér közelében ismerek egy presszót, oda igyekszünk. Nem valami elegáns hely, inkább ütött-kopott, a bársony kárpit foszladozik a székeken, a pecsétes fekete zakót viselő pincérek mogorvák, vágni lehet a füstöt, a WC kövezete kész tócsa. A szükség azonban nagy úr: téli estéken a hely zsúfolásig megtelik a melegedni vágyókkal.
Lassan nyolc, a presszó tízig tart nyitva. Belépünk. Átellenben üres asztalt pillantok meg, sietve elfoglaljuk. Az asztal melletti falon ott a piros betűs felirat: Ruhatár kötelező! Az fejenként egy forint! Sebaj, gondoljuk, akkor nem vesszük le a kabátot, ha beadnánk, csak egy-egy kávét tudunk kifizetni, különben is alig fűtenek, nem fogunk nagyon megizzadni. Igen ám, de már jön is a rémmesébe illő boszorkány, a ruhatárosnő – magas szárú fűzős cipő, enyhén visszeres lábak, kék köpeny, vastag smink, kontyba fogott haj, orrfacsaróan olcsó kölni, ellentmondást nem tűrő, megrovó tekintet. A banya hevesen gesztikulálva, rikácsoló hangon parancsolja le rólunk a kabátot. Mi lemondóan vesszük át a ruhatári jegyeket és szurkolunk le két forintot. Felborult a költségvetés!
Óránként illik rendelni valamit, ha nem akarjuk, hogy a pincér kinézzen bennünket. Csak abban reménykedhetünk, hátha jön egy ismerős, akitől lehet lejmolni. Na, mindegy, azért beszélgetni kezdünk, barátom éppen az elmegyógyintézeti élményeinél tart, amikor a már ismerős pacsuliszag csapja meg az orromat és kabát böki az oldalamat. Felnézek, s a ruhatárosnő tornyosul fölém kezében a két kabáttal, amelyet visszahozott nekünk. Nem értem a dolgot. Feltekintek a faliórára, még csak kilencre jár az idő, zárásig van még egy óra.
„A ruhatár bezár. El kell érnem az utolsó vonatot hazafelé!”
Illusztráció: Freepik / Kantin.
