Petrőczi Éva: Kis képes köténymese
Már régen nem írtam „novelettákat”, rövid novella-féléket, amelyek Évamesék, szépiában című prózakötetem nyomán (Katica-Könyv-Műhely, 2017) oly sok és nekem mindig örömet szerző visszhangot váltottak ki az Olvasókból. Most azonban a sors egy olyan, gyermeki vonásaiban, felfogásában is vigasztaló igaz mesét kínált, hogy mindenképpen meg kellett írnom.
1998 tavaszán, az egyházi hátterű oxfordi Keston Institute ösztöndíjasaként – ahol a koszt-kvártély-kutatásért cserébe mindössze egyetlen előadást kellett tartanom a XVII. századi magyar és erdélyi vándordeákok és Anglia kapcsolatáról – a szokottnál is puritánabb módon éltem. A szerény, de máig hálára kötelező ösztöndíjas zsebpénznek ugyanis minden árva pennyjére szükségem volt, tekintettel arra, hogy közvetlenül hazatérésem után, májusban, egy mini szakemberbrigáddal és családi-baráti összefogással nekiveselkedtünk jóformán romos állapotban megvett otthonunk felújításának, a Belső-Ferencváros egyik gyönyörű Feszty-házában. Így tehát néhány antikvárban vett szakkönyvön kívül magamra szinte egyetlen árva fontot sem költöttem.
A kivételek egyike, hogy nem messze egyik kedvenc kutatóhelyemtől, a Bodleian Librarytól egy apró butikban, hosszas vívódás után vásároltam magamnak egy akkor csillogó-villogó, de az elmúlt negyedszázad alatt bizony már alaposan töredezett – és ügyetlen mancsommal agyonvarrogatott – „mikiegeres” kötényt. Nem pusztán és elsősorban Disney-rajongásból választottam ki éppen „Őt”, hanem akkor már három és fél éve halott, korán távozott orvos-apám tiszteletére (apám 1951-től az 1956-os amnesztiáig csaknem hat évet „ült”, raboskodott politikai fogolyként, nagyon korai halála a börtönévek során szerzett betegségek következménye volt). Apu ugyanis 1928-ban született, s büszke volt arra kisfiúkorában, hogy bár a Karcsi névre hallgat, mégiscsak Miki egér kortársa. Ráadásul anyámmal, szerelmük virágkora idején, kölcsönösen Mikinek becézték egymást, részben egy régi pécsi egyetemi farsang emlékére…
Most, ezeket a sorokat rovogatva villant fel bennem egy véletlen egybeesés. Az, hogy jó negyed évszázada, hol boldogító, hol pedig honvággyal teli régi oxfordi tavaszomon, pontosan azon a napon készített rólam egy kedves, baráti lelkésznő az egyetemi parkban egy fotót, amikor büszke egeres köténytulaj lettem.
A nevezetes ruhadarab amúgy hősiesen megszolgálta a magáét, nagycsaládos kulináris jelenlétemnek és konyhatündéri alkatomnak köszönhetően. Méltó utódját hosszú éveken keresztül kerestem kül- és belföldön egyaránt, mindhiába. Nem azért, hogy a vén mikist kidobjam (nagy becsben őrzöm, amíg csak élek), hanem puszta gyakorlati okokból. S erre, mit tesz Isten, megint csak Albionból érkezett az „őrségváltás”, méghozzá egyszerre két példányban. Az történt ugyanis, hogy Cambridge-ben tanult, s hosszú ideje ott élő informatikus unokaöcsém hozott nekem onnan egy dupla csomag katicabogaras kötényt ezek ugyancsak vízállóak, de már nem merev „viaszosvászonból”, hanem annak puha és selymes változatából készültek. (Az árak persze Shakespeare földjén is változtak. A szerény fiúgyermek faggatásomra elmondta, hogy e két katicás remek összesen 13 fontba került, ottani, belföldi szállítással együtt.)
Aki csak egy kicsit is otthonos az én világomban, az tudja, hogy kislánykoromtól sokunokás nagymamakoromig – s egészen addig, hogy megírtam Katicamesék című, hamar kapóssá lett gyerekkönyvemet (Katica-Könyv-Műhely, 2018, Thár Lujza illusztrációival) – nagyon szeretem a katicákat. Nem csupán szépségük, s a gyerekkori balatoni „katicamentések” miatt, hanem azért is, mert ezek a pici pettyes jószágok képesek jégburokban áttelelni, s azután életre kelni. Így egy kicsit személyes címerállataimnak is érzem őket, hiszen a civil és az írói sors bőven jutatott nekem túlélendő jégburkokat. Továbbá azért is kötődöm hozzájuk, mert míg Magyarországon csak egy kedves kislánybecenévként szerepelnek, számtalan nyelven szakrális háttere is van a nevüknek: hol Isten, hol Mária bogarának becézgetik őket, Norvégiától Spanyolországig, Franciaországtól Ausztriáig. S természetesen azt sem felejthetem el, hogy 2011-ben, hatvanadik születésnapomon a magyar irodalomtörténészek (főleg a „régi magyaros” kollégák) egy Septempuctata, azaz Hétpettyes címet viselő Festschrifttel (köszöntő könyvvel) leptek meg, az Irodalomtudományi Intézet kiadásában.
Visszatérve a kötények meséjéhez, miközben a mikikötény alapesetben immár jól megérdemelten pihen egy komódfiók mélyén, az egyik katicás utód máris átvette a szolgálatot. Hetvenkét és fél évesen bár, de mégis szívből remélem, hogy még sok-sok napon át örülhetek nekik. És ők is nekem. Mert bár a sokat emlegetett latin idézet – „Sunt lacrimae rerum!” – szerint a tárgyaknak könnyük van, én a dolgok mosolyában, vagy legalábbis mosolyra indító erejében legalább annyira bízom, mint bánatainkban osztozó könnyeikben.
Most például ez a két kötény nagyon sokat segített annak elviselésében, hogy egymást követő három napon át háromszori – ha nem is bibliai kakasszóval kísért, de nagyon fájdalmas – árulás keserítette meg az életemet. De mivel tudom, hogy ilyen és hasonló élmények manapság sokakat, sokunkat érnek, úgy döntöttem, hogy aprócska vigaszként (ha úgy tetszik: sebtapaszként) megírom ezt a kis köténymesét. Nem is tehetek másként, hiszen szilárd meggyőződésem, hogy az írott szó, az irodalom egyik küldetése a gyógyítás és a vigasztalás. Nem rózsával ízesített, porcukorba forgatott édességekkel, mindössze emberszeretettel, igazi segítő tettekkel, s nem utolsósorban humorral, amely egyre ritkább portéka az írott szó világában. Ha másként nem megy, akkor játékos egerekkel és bogarakkal szövetkezve, kötényen innen és túl.
A nyitóképen a szerző a patinás mikiegeres kötényben, de hátul már ott lógnak a katicás utódok is | Az archív fotó 1998 áprilisában készült Oxfordban | A képpáron a szerző és férje látható, az új kötények felavatásakor | Fotók: Galambos Julianna, Petrőczi Éva, Szabó András.
Drága Évi! Kívánom, hogy sokáig viselhessétek a katicás köténypárt kedves életed Párjával a Ti és nagy családotok minden tagja örömére! Áldott Karácsonyt kívánva, Galambos Julianna, aki közös szegedi egyetemi éveink alatt még Boross Julianna néven szerepelt az indexben.