Szentmiklósi Tamás: A jég hátán is van banán

Vannak emberek, akik olyanok, mint a macskák: minden körülmények között feltalálják magukat, és vészhelyzetben mindig a talpukra esnek.

Az 1989 előtti, talán sosem volt időkben volt egy kedves, örökké vigyorgó ismerősöm, Z., afféle bohém, beskatulyázhatatlan figura, akiről meg nem mondta volna bárki, hogy a szocializmus sivár és kilátástalan világában tengeti az életét. Az ő arcáról sosem hervadt le a mosoly, a kor szigorú szabályait pedig úgy rázta le magáról, akár a folyóból partra érő kiskutya a vizet.

Az átkosban a magyarok túlnyomó többsége meghúzta magát, nehogy bántódás érje. Bezzeg a sorból kilógó Z.! Őt nem lehetett megregulázni, fittyet hányt az óvatosságra, valahogy mégis minden stiklijét és deviáns megnyilvánulását ép bőrrel megúszta. Egyszer például a Keleti környékén akadt dolgom, s egy lepukkant mellékutcában gyalogolva a Szabad Európa Rádió bömbölő és a szocialista rendszert pocskondiázó hírei ütötték meg a hitetlenkedő fülemet. Még ilyet! Ki az a bolond, aki ilyesmire vetemedik? Közelebb mentem a hangforráshoz. Egy ócska Trabant rádiójából harsogtak a Magyar Népköztársaság államrendjét veszélyeztető dörgedelmek. A kocsi alatt egy fickó feküdt és valamit bütykölt a járgányon. Z. volt az.

Ebben a mai fogyasztási őrületben, amikor bármerre nézel, mindenütt reklámok buzdítanak a vásárlásra, sokan már azt sem tudják, hogy mi az a hiánygazdaság, pedig évtizedeken át abban élt a magyar ember. Bizonyos árucikkeket legfeljebb „nyugati” filmekben látott, vagy csak karácsony tájékon tudott megvásárolni, feltéve, hogy ügyes volt. (Mert azért Pártunk és Kormányunk vezetőinek sem kőből volt a szívük. Tettek róla, hogy a karácsonyi ünnepekkor nekünk is legyen terülj, terülj asztalkánk.)

A magyar ember év közben azonban hiába sóvárgott például banán vagy „igazi” (vagyis nem kubai!) narancs után, sehol nem lehetett kapni. Z.-vel, akiről tudni illik, hogy a banán a gyengéje volt, hosszú szünet után egyszer egy házibuliban akadtunk össze.

– Hát te? Mi van veled, rég láttalak? – kérdeztem.

– Képzeld, az Állatkertben dolgozom, a majomházban. Annyi banánt ehetek, amennyi belém fér!

Nyitóillusztráció: Kisszikla az Állatkertben, 1972 (Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr).