Iskolából baktattam hazafelé
– a hosszabbik úton, mert unaloműzésként
váltogattam a hazautakat –
iskolaköpenyben, hátamon iskolatáskával.
A Tusnádi köznél lecövekeltem egy pillanatra,
munkások törték az utat, közben főzve már az új aszfaltot.
„Úttörő… Ezt kellene csinálnom nekem is?”
A Tusnádi utca közepén jártam, amikor megszólítottak.
– Kisfiú! Gyere ide!
(Ezzel nem csak az volt a baj, hogy nem voltam kisfiú,
egy tizenkét éves nem kisfiú már,
Jancsi sem voltam, mert hiányzott mellőlem Juliska.)
– Kisfiú! Segítenél?
A néni egy garázsajtóból hunyorgott.
(„Ha tud, segít… Felesküdtem… Most tudok?”)
Némi hezitálás után odamentem.
– Ki tudod ezt nyitni?
Húsoskonzervet nyújtogatott. Vagdalt.
– Konzervnyitója van a néninek?
– Nincs…
Közben bementünk, sötét, egyterű helyiség,
kezemben a konzerv.
– Kéne valami, szerszám, amivel…
Harapófogót, kalapácsot, aztán csavarhúzót hozott.
– Kés van? – kérdeztem.
– Nincs…
– Semmilyen?
Ijedten kotorászni kezdett a tálalószekrény fiókjában,
nagy nehezen letört hegyű kést halászott elő.
Négy-öt percnyi kínlódással
körbeszurkáltam a konzerv tetejét, kinyitottam.
A néni nem szólt semmit.
„Miért tetszik egyedül lenni?”, esetleg
„nincs senki, aki segítsen a néninek?”, ezek
nem jutottak eszembe, de kérdezni kellett valamit, ezért:
– Ez egy garázs? – jött ki a számon.
– Köszönöm – motyogta,
miközben a konzervet a késsel a fiókba csúsztatta. –
Ha máskor is erre jársz, kisfiú,
kopogj be hozzám…
Nem mentem haza többé azon az úton.
(1981)


Az illusztráción budapesti garázssor, 1972 (Fotó: Fortepan / Péterffy István).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel