Kállay Kotász Zoltán: Tor(ta)

– Eltüntetem – csücsörít a szájával nagyi –,
nem akarom már látni – és bekapja a nemtudommit.
Hűtőben hüledezett már ki tudja, mióta.
Persze minden átmeneti,
ennivaló is, eltüntetés is.
– Holnap jön a hogyishívják… Minek jön?
Megint süthetünk… És nem tudom, hogy mit!

Másnap nagyi a spejz körül kóvályog, még sötétebben.
– Meghalt! Nem elég sütni!
Torta kell! – Torta… Azért az, mert toron tálaljuk fel?
A tor: sárga földig leesszük magunkat,
mert ugyan Géza bácsi már meghalt,
de mi nem…
Mi másképp vélekedünk!

Aztán a tor… Szidjuk a halottat:
miért nem tudott feltűnés nélkül élni tovább?
Miért nem tárta, tűrte, torta, kotorta?
Kiporolhatta és lobogtathatta volna tovább!
Aztán mindenki elcsöndesedett.
És jött a torta, csokoládéval vastagon borítva,
és összekentük feketére a szánkat.

(1980)

Illusztráció: Pixabay/Kantin.