Kállay Kotász Zoltán: Nagy víz

(Talán csak azért tűnt
tágasabbnak a világ, mert apróbb voltál?)

– Nézzétek, Zolika hogy úszkál! – gyönyörködött anyu,
ahogy pufók testem alá pufók végtagjaimmal
tapostam a vizet.
Ebéd előtt megpróbáltak kihúzni a Balatonból,
üvöltve tiltakoztam,
hagytak még kicsit,
aztán apu, mint egy kendőt, meglengette a parton a lángost. Ez hatott.
Ebéd után még egy utolsó mártózás,
aztán szedelőzködés, vissza az üdülőbe.
Végig a plázson, libasorban, ügyelve,
hogy ne tiporjunk senkinek a plédjére, rüsztjére, keresztrejtvényére.
A zsebrádiókból szüremlő zenék és az emberi nevetések
zsongító hangzavarrá elegyedtek.
Már majdnem az üdülőhöz értek,
amikor észrevették, hogy nem vagyok sehol.
– Zolika?
A rádiók harsogták a tánczenéket.
– Zolika!
„Itt a finom kukorica, a forró kukorica!”
– Zooliiikaaaa!
„Itt a finom fagylalt, a hideg fagylalt!”
– Zoliiiiiiiiiii!
„Elvis Presley Runaway című számát hallottuk! És most következzék…”
Elvis… Elvis… Elvisz a víz…
„Úristen… A vizet nézzétek!!!”
A víz színén vidám emberi fejek százai lebegnek.
„Szóljunk a mentőknek…”
A kilométeres partszakaszon visszarohantak a helyre,
ahol a plédünk hevert… Endékás gyerekek labdáznak.
Csillog a víz, röpülnek a labdák és valaki teli torokból hahotázik.
– Jaj, Zolika…
Minden egymásba mosódott –
aztán észrevették, hogy az út mentén, a fűben fekszem,
és összekucorodva, mosolyogva alszom.
(1971)

Illusztráció: Siófok, 1974 (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)