Szentmiklósi Tamás: Apu és a morzsák
Uramisten! Hány és hány helyen nyeltem nagyokat, reménykedvén, hogy minél kevesebben látnak bennünket, illetve csak Őt, hiszen én, szegény, mindent elkövettem, hogy észrevétlen maradjak. Mondjuk egy étteremben, ahová ebédelni tértünk be. Apám rendelt, a pincér megterített, s az asztal közepére helyezett egy kenyereskosarat.
Balga tett volt, legalábbis szerintem. Mire az étel előttünk gőzölgött, a kosár már üresen tátongott. Apám az összes szeletet befalta, lenyelte, eltüntette, megsemmisítette, na nem az utolsó morzsáig, mert a terítő csupa morzsa, az asztal környéke úgyszintén, Apám zakója fehérlik, az én arcom meg piroslik. Máig nem értem, hogy annyi kenyér után hogy a csudába fért belé étel, de belefért, belapátolta, s ahogy szemem sarkából figyeltem, mert én még javában ettem, legszívesebben rendelt volna még egy kenyereskosarat.
Azért ez sem múlt el nyomtalanul. Máig soha máskor nem érzek akkora megnyugvást, mint amikor kenyérrel, zsömlével, brióssal, pogácsával stb. tömöm tele a szám. És amikor szám szélén, zakóm hajtókáján, nadrágom szárán morzsát érzékelek, látok, önkéntelenül elmosolyodom, mert Ő jelenik meg előttem, de ma már nem érdekel, kinek szúr szemet kettőnk egy tőről (vajon miféle tőről?) fakadó trehányságának ékes-éktelen bizonysága, csak derülök, örülök, elégedettség tölt el.
A morzsát ilyenkor mutatóujjammal megpöckölöm, s figyelem, hogy merre vezet útja, az asztal alatt köt ki, hogy aztán drukkoljak, rátapos-e valaki vagy sem, netán, amitől végképp jókedvre derülök, valaki más ruházatán, kabátujján, gallérján, nadrágján, cipőjének orrán telepszik meg, és én a parányi kenyérdarab sorsának további alakulását már csupán képzeletemben tudom nyomon követni.
Illusztráció: Pixabay.