Szentmiklósi Tamás: Paprikás krumpli és pulykaméreg (Hrabal emlékére)

Megint az öreg tanárnál vendégeskedünk az angyali nyugalmat árasztó Ábrahámhegyen, ott, ahol még az én folyton fortyogó, háborgó lelkem is képes ideig-óráig csillapodni. A forgatókönyv a szokásos: adomázás, amiben természetesen a köpcös öreg viszi a prímet, aki ontja magából a varázslatos történeteket, illetve borozgatás, amiből mindnyájan derekasan kivesszük a részünk.

Kora délután a homlokomra csapok: nekem megy a vonatom hazafelé, este fontos találkozóm van Budapesten. A többiek marasztalnának, hiába. Jó-jó, csak még egy pohárral! A bor finom, ellenállásom erőtlen. Aztán az órára pillantok: „Úristen, lekésem! Gyalog már nem érek oda!” Az öreg tanár csitítgat. Kivisz kocsival az állomásra. Neki nem árt meg a bor. „Ennyi sem?” „Ennyi sem.”

Komótosan veszi a kabátját, én már a kocsinál toporgok. Szuszogva beszáll, beindítja a motort. Az ősrégi Volkswagen pöfögve halad a hepehupás utakon. Az állomáshoz érünk, elhadarok néhány búcsúszót. A vonat mindjárt bent van, jegyem nincs. Rohanok a pénztárhoz. Megkocogtatom az ablakot. Lassan nyílik, olyan lassan, hogy elönt a méreg. Őszbe csavarodott haj, pufók arc és vastagon zsíros szájszél. A száj előtt lábos, benne, érzem a szagát, paprikás krumpli. Eldarálom, hogy Pestre tartok. A vasutas, mintha csak a cseh újhullám filmjeit és Hrabal „hőseit” testesítené meg, tunkol még egyet a lábosban, s közben rám emeli jóságos tekintetét. Ha az első gondolatomra hallgatok, bizony isten puszta kézzel betöröm a pénztárablakot.

Nem ez történik. A (rossz) mesebeli figura nyel még egy nagyot, ropogósnak tűnő serclivel eltüntet néhány zsírfoltot kövérkés arcáról, de szép lassan ám, majd derűsen, ártatlan mosollyal közli: „Késik, két vagy három órát.”

Nyitókép: Várakozók a siófoki vasútállomáson, 1974 (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán).