Börzsönyi Erika: A legendás brassói

Nosztalgia selyme borul a hajdani kertre, az emlékekre. Több évtizede már, de még ma is úgy idézik fel a nővérek azt a régi nyarat, mikor Sándor brassóit főzött a vendégeknek.

Telerakta rendesen füstölt szalonnával, borssal, fokhagymával, úgy főzte „avec fantasy”, mert az volt az erőssége. Nem kedvelte a szakácskönyveket, de saját szeszélyes ízlése és fantáziája szerint alakította az ízeket. Költő volt, és a főzés is költészetté vált a keze alatt. Nyaranta sokszor főzött a társaságnak bográcsban egyszerű ételeket, amiket az utolsó falásig kitunkoltak. Nem volt sok dolga az asszonynak a mosogatással. Paprikás krumpli, lecsó, néhanap, ha húsra is telt, pörkölt. De mindennek koronája, királynője a brassói volt.

Azon a nyári napon nagyon ki akart tenni magáért, mert ritka vendégek voltak náluk: a család. Bőséggel szedett belőle mindenki, mert éhesek voltak, és isteni illata volt az ételnek. Az asztalon kis tányérokon állt a saját készítésű kovászos uborka, meg a karéj kenyerek.

Csakhogy akkoriban szinte mindenki olajjal főzött, mert ki tudja, miért, az étolaj-lobbi nagyon rákapcsolt, hirdették, hogy az az egészséges, a zsír egészségtelen. Elszokott az emberek gyomra a nehéz ételektől. De ki látott már olajjal készült brassóit?

Hiába töltötték tele a poharakat borral, szódával, a lakoma után három napig szinte mindenki fájlalta a gyomrát, kapkodta a bilagitot. De abban mégis megegyeztek, hogy a Sándor brassóija isteni finom volt!

Megérte azt a kis gyomorrontást.

Még harminc év után is előfordul, ha társaságban ételekre terelődik a szó, hogy valaki felveti: emlékeztek, amikor Sándor brassóit főzött, és a kertben a cseresznyefa alatt ettük? Sóhajtanak, hogy milyen finom volt.

És emlékeznek.

Illusztráció: Zsubori Ervin.