Szentmiklósi Tamás: Lovagi gesztus

Tizenévesen fittyet hánysz holmi szabályokra, pláne, ha fülig szerelmes vagy.

Valamikor a hatvanas évek második felében a Belvárosban andalogtam szívem akkori választottjával. A lány úgynevezett egyszerű családból származott. Szülei kétkezi munkát végeztek, élték a Vasfüggöny mögötti szerény és dolgos életüket a fizetéstől fizetésig kiporciózott pénzecskéjükből, s hírből sem ismerték a nyugati világ bizonyos fogyasztási javait.

Ahogy ott kézen fogva mentünk, mendegéltünk, egyszer csak jött velünk szemben egy elegáns férfi, messziről lerítt róla, hogy nem magyar, nem is kelet-európai, hanem nyugati jövevény. Békésen poroszkált, s közben banánt falatozott. Barátnőm a sárga héjú gyümölcs láttán földbegyökerezett lábbal megtorpant, a szemét meresztette, majd szinte elfúló hangon kérdezte tőlem, hogy mi a csodát eszik az öltönyös úr. Én, a polgári család ivadéka, akinek azért már azokban az ínséges időkben is csurrant-cseppent valamicske a földi javakból, a beavatottak fölényes és büszke hangján elmagyaráztam, hogy banánt lát, nálunk nem kapható déli gyümölcsöt. Én már kóstoltam, különleges íze van, semmihez nem hasonlítható. A lány arcára szomorkás sóvárgás ült ki, engem meg elfogott a sajnálkozás. Gondoltam egyet, eleresztettem a kezét, s megállítottam az elegáns urat, hogy némi magyarázkodás után kérjek tőle egy falatot a barátnőmnek. És láss világ, csodát: az öltönyös fickó nem csóválta rosszallóan vagy hitetlenkedve a fejét, hanem letört egy jókora darabot és mosolyogva átnyújtotta!

A lány már nincs az élők sorában, de banánevés közben gyakran látni vélem.

Illusztráció: Portré banánnal, 1968 (Fotó: Fortepan / Vörös István).