Kőrös András: Manci kenyere
‒ Légy jó, és vigyázz Gabikára. A kétórás vonattal jövök vissza.
Manci bólintott, és megvárta, amíg becsukódik az ajtó. Hallotta, ahogy anyjuk, Margit a tyúkoknál ügyködő bátyjára is rábízza kisöccsüket, majd távozik.
Miután összetakarított, a kamrába ment még krumpliért. A szemközti polcon ronggyal letakart kenyér kupaca domborodott. Kicsi volt. Túlzottan kicsi.
Nézegette jobbról, nézegette balról, de sehogy sem találta elegendőnek. Édesanyja hiába dagasztana még délután, kisüttetni már nem tudják a péknél olyan későn.
‒ Jani! ‒ kiáltott ki az udvarra.
Bátyja gyanakodva jött be a házba, de azonnal látta Manci arcán, hogy nem tréfadologról van szó.
‒ Szombat van. Elég lesz szerinted hétfőig? ‒ szegezte Manci a kérdést Janinak a kenyér torzójára mutatva.
‒ Ha ti nem esztek belőle, nekem elég.
‒ Jani! Most komolyan.
‒ Ja, úgy nem.
Egymásra néztek.
‒ Most mi legyen? Nem maradhatunk kenyér nélkül ‒ mondta Jani, és ösztönösen a hasára tette a kezét. Végre átérezte a probléma súlyát. Manci a kupacot bámulta, de úgy, mint aki fejben egészen máshol jár. Egyszerre vonásai megacélosodtak, és határozottan fölnézett a bátyjára.
‒ Megcsinálom én.
‒ Viccelsz ‒ mondta Jani, de húga eltökéltségét látva továbbra is reá meredt, mint aki hajlandó elhinni az állítást, ha Manci megismétli.
‒ Nem viccelek. Tudom, hogyan kell. Láttam elégszer, segédkeztem is.
‒ De sosem csináltad egyedül ‒ hitetlenkedett tovább Jani.
‒ Akarsz kenyeret vagy sem? ‒ szúrt oda Manci türelmét veszítve.
A fiú még sosem látta ilyennek a húgát, ilyen céltudatosnak, tántoríthatatlannak. A lánykából sugárzott tizenkét évének minden addigi tudásába vetett hite.
‒ Jól van ‒ adta meg magát Jani. ‒ Láss neki! Hozom a lisztet.
‒ Ne, majd én. Te Gabikát hozd be, és szaladj el a pékhez bejelenteni a kenyerünket a délutáni sütésre. Siess, különben nem lesz hely a kemencében!
‒ Igaz ‒ hagyta rá a fiú, és már fordult is ki az ajtón.
Manci beszaladt a kamrába, előhozta a dagasztóteknőt, a lisztet, a kovászt, odakészítette a szakajtót és a kenyeresruhákat. Ezeket anyja mindig külön tartotta, másra nem is volt szabad használni.
Nyár volt, meleg nyár, de Manci nemcsak ezért izzadt. Mire összeállt a tészta, már sajogtak az izmai a karján. Igyekeznie kellett, nem késhette le a sütést, és ez a szorítás erőt adott. A kezdeti aggódás, hogy jól csinálja-e, hogy tényleg kenyér lesz-e belőle, és nem csak a lisztet pocsékolja éppen, lassan elpárolgott. A kovász már az elején szépen alakult, a dagasztanivaló is egyre kevésbé ragadt a kezéhez.
Közben Jani visszaért a péktől.
‒ Befogadta. Két órára kell odaérni ‒ mondta, és a vizes kandlihoz lépett. Töltött magának a pléhbögrébe, és azonnal ki is itta. ‒ Krumplit is raktál bele?
‒ Igen, úgyhogy most kell még pucolnom, mert anya nem erre szánta.
Delet harangoztak, amikor Manci a gyúrótáblát föltette az asztalra, hogy majd azon szakítsa ki a tésztát. Ám meggyűlt vele a baja, mert a deszkát fölérte ugyan, de annyira mégsem, hogy kellő erőt tudjon kifejteni. Odatolta a sámlit, az bicegett kissé, de addig helyezkedett, amíg megtalálta az egyensúlyt.
Gabika ott térdelt a magas stokin vele szemben, és úgy hajolt, hogy mindent jól lásson. Két kezét mellkasa alá gyűrte, félig fölfeküdt az asztalra, és olyan közel dugta az orrát, hogy akár beleharaphatott volna a tésztába. Manci finoman hátrébb tolta olyankor a homlokát.
‒ Odébb Gabika, mert lisztes leszel ‒ mondta neki szigorúságot mutatva, de a következő pillanatban mosolyogva bökött az orrára.
Aztán nekigyürkőzött, de a szakajtás sehogy sem sikerült. Az anyjától ellesett mozdulatokkal próbálkozott, de a massza olyan nagyra és erősre dagadt, hogy nem bírt vele. Jani az öccse mögül figyelte a küzdelmet. A sokadik próbálkozás után már nem állhatta szó nélkül.
‒ Nem lesz ebből kenyér, Manci.
A lány kétségbeesetten folytatta, szája lassan legörbült, ereje fogytán lehuppant a székre, és elsírta magát. Könyörgőn nézett Janira, de ő meg sem mozdult. Kérlelni nem merte, az idő amúgy is elszállt, indulni kellett a pékhez.
A kenyér szépen kelt, az állaga is éppen olyan volt, amilyet anyjától látott, és ez öntött belé némi reményt. Eldöntötte, mindenképpen elviszi a pékhez, lesz, ami lesz. Összeszorított foggal fölpattant, a tésztát belegörgette, belegyömöszölte a legnagyobb szakajtóba, abrosszal körbefogta, és összekötözte a sarkait.
‒ Mit csinálsz, Manci? Ezt így csak cafatokban lehet majd kiszedni ‒ mondta Jani lemondóan, és száját elhúzva, fitymálóan nézett a húgára.
Mancit azonban már nem lehetett visszatartani. Tudta, a tészta jó, csak segít a pék, ha már a bátyjára nem számíthat. Nem is nézett Janira, mintha ott sem lenne. Még egy csomót kötött a batyura, hogy biztosan ne oldódjon ki menet közben, és óvatosan a vállára kanyarította. Megnyugodva érezte, hogy bár nem könnyű, elbírja.
Nekiiramodott.
A házikó a Margita domb alján állt, ott, ahol még csak enyhén indul a meredek. Mancinak ugyan kissé lefelé kellett haladnia, de a nagy súly így is próbára tette a lábait. A Pazsaki út elágazásához érve megállt, letette a batyut, és a csomó mellett óvatosan belesett. A tészta még mindig kelt. Nagyot sóhajtott, és bizakodva haladt tovább. Átkaptatott a várdombi emelkedőn, és a temető mellett még egy ellenőrzést tartott. Már amikor megfogta a csomót, ujjai belemélyedtek a tésztába, mutatva, hogy az csak hízik és hízik.
Onnan már egyvágtában sietett a pékségig.
‒ Csókolom, Pósa bácsi! Meghoztam a kenyerünket ‒ mondta, és a batyut büszkén tette az asztalra.
‒ Aztán hogyan bírtad el, majdnem nagyobb az, mint te magad. Anyád miért nem a bátyádat küldte?
Manci büszkén kihúzta magát.
‒ Én akartam elhozni. Ez az én kenyerem.
‒ Már hogyan a tiéd? Tán te gyúrtad? ‒ kérdezte a pék, és hátrafordult a felesége felé amolyan „ezt nézd meg, asszony” pillantással.
Manci nagy, őszinte szemekkel nézett hol az egyikre, hol a másikra, és határozottan válaszolt.
‒ Édesanyám Pesten van, nem is tud róla. Ezt teljesen egyedül csináltam.
‒ No, oldd ki, hadd nézzem ‒ mondta Pósa bácsi, és közelebb hajolt az összecsomózott abroszra mutatva.
Manci engedelmeskedett, és ahogy a kötés meglazult, a tészta türemkedett, mintha lerúgta volna magáról a ruhát.
A pék elismerően füttyentett.
‒ Így, egybe süssük meg?
‒ Lehet?
‒ Lehet, hogyne lehetne. Még kevesebb helyet is foglal, mintha kettőbe, vagy háromba szakítanánk. Megszegni lesz csak nehezebb majd.
‒ Hát akkor maradjon így, Pósa bácsi.
‒ Aztán jól összegyúrtad?
Manci erre elbizonytalanodott, de nem szólt, csak félszegen, félrebillentett fejjel mosolygott.
‒ No, berakom. Két óra múlva jöhetsz érte.
Manci az abroszt lóbálva igyekezett haza. Úgy sejtette, mire belép a házba, édesanyja már ott lesz, és bizonyára megdicséri. Már csak azért is, hogy egyáltalán fölfedezte a hiányt, és eszébe jutott a pótlása. Végiggondolta a dagasztás folyamatát, sorra vette fejben a hozzávalókat, mégis, Pósa bácsi utolsó kérdésén nem tudott túllépni. Mi lesz, ha mégis elrontotta? Nem bírta megszakítani, nem tudta, milyen a tészta legbelül.
Aztán ott volt a komisz bátyja, aki annyira nem hitt az ő tudományában, hogy hozzá sem nyúlt a tésztához, amikor látta, hogyan kínlódik a szakajtással. Még jó, hogy legalább a pékhez lement kezdeti lelkesedésében. Csak tudná, mit mondjon az egészről az anyjuknak.
Lassította lépteit, már nem sürgette a hazatérést, a küszködést Jani szava ellen, anyja rosszalló pillantását.
Az út valahogy mégis elfogyott. Jani és Gabika várta a ház mellett, az árnyékban.
‒ Na? ‒ kérdezte kevés lélekkel a bátyja.
Manci nem válaszolt, csak vállat vont. Ha Jani arra kíváncsi, hogy kemencébe rakták-e egyáltalán a művét, hát láthatja, üres a keze.
Rosszkedvűen tett-vett a konyhában, amikor édesanyja betoppant. A fiúk nem szóltak, Margit mégis megérezte, hogy valami történt, amíg távol volt.
‒ Manci, megint összerúgtátok a port a bátyáddal?
A lány kelletlenül az anyjára nézett, és megrázta a fejét.
‒ De valami csak van, látom rajtad.
Manci lerogyott a székre, háta úgy görbült, mint a félelmében domborító macskáé.
‒ Kenyeret csináltam ‒ vallotta meg, és töviről hegyire elmesélte az elmúlt órák eseményeit, kihangsúlyozva, mit hogyan végzett. Várta, hogy anyja megerősítse, hogy biztassa, vagy legalább néha bólogasson, jól járt-e el egyik vagy másik lépésnél.
Margit csöndben végighallgatta, aztán nagyot sóhajtva, örömtelenül, mégis szelíden szólt.
‒ Jaj, fiam, kevéske lisztünk van, ha még azt is elrontottad… akkor mi lesz tovább?
Manci magába roskadt. Az a csöppnyi önbizalma is elillant. Nem értette, hogyan mert reggel belevágni. Nem értette, akkor miért volt olyan biztos a dolgában. Akkor nem volt kétsége, hogy sikerülhet, most meg csak rágódik, újra és újra fölidézi a mozzanatokat, keresi a hibát, és emészti magát. Pedig ‒ Isten látja lelkét ‒ jót akart. Még a nagyszájú bátyja hasára is gondolt. Mégis, ő, Manci érzi most rosszul magát, és tűr. De jó lenne, ha sikerülne, és megmutathatná Janinak, hogy mit tud, ráadásul nemcsak valami kicsinységben, de fontos, hasznos dologban, amiben mindenki büszke lehetne rá.
Anyjára nézett, aki már mással volt elfoglalva. A szokásos lendülettel tett-vett, mint aki nem is bánkódik. Nem szidta meg, úgy tűnt, nem haragszik rá, pedig egy kenyérre valót elpazarolni, és főként azt szó nélkül hagyni, nem volt szokás náluk. Úgy tetszett anyja ‒ ahogy bátyja is ‒ már elkönyvelte a kenyeret veszteségbe, és csalódott ugyan, de talán titkon örül, hogy legalább megpróbálta. Manci mindezt érezte, mégsem nyugodott meg.
Ebben a lelki feszültségben vánszorgott el a következő óra. Manci ekkor odasomfordált az anyjához.
‒ Elindulok, elmegyek a kenyeremért.
Kenyeremért, így mondta. Mert ez az ő kenyere, bárhogyan is sikerül. Az első, ami ráadásul igazán a sajátja. Senki nem segítette, senki nem állt fölötte, hogy legalább vigyázó szemmel kövesse, hogy ne engedje hibázni. Furcsa érzés volt. Rádöbbent, mennyire szívéhez nőtt ez a kenyér. Már nem számított milyen lesz, hogy porzik-e belül vagy sem.
Szerette ezt a kenyeret.
Rosszkedve lassan, lépésről lépésre föloldódott, a temetőnél már egyenesen lelkesedett. Eldöntötte, ő bizony azt fogja enni a héten, még ha kemény vagy ízetlen lesz is. Lehet, anyja dagaszt másikat, ő akkor is a sajátját eszi.
Amikor a pékhez ért, megrémült.
Sokan voltak, a falusiak egyidőben mentek a maguk sütéséért.
‒ Most mindenki megtudja ‒ gondolta Manci ‒, ha rossz lett.
Ez eddig eszébe sem jutott. Úgy képzelte, legföljebb Pósa bácsi fogja látni, de ő már úgyis tud mindent.
Hátramaradt, hagyta, hogy az emberek apránként megfogyatkozzanak. Amikor már csak négyen várakoztak, a pék előhozta az utolsó adagot. A nagy kosárban öt-hat középméretű cipó alól egyszerre kibukkant egy sötétbronz óriás.
Manci kenyere.
Az egyik asszony nem is hagyta szó nélkül.
‒ Kié ez a malomkerék? ‒ kérdezte nevetve.
Pósa bácsi szótlanul a lánykára nézett, az asszony pedig oldalra fordult, és követte a pék tekintetét.
‒ Édesanyád nem aprózta el ‒ szólt immáron Mancihoz.
Ő azonban nem látott, nem hallott. Elbűvölten bámulta a munkáját: a világ legszebb kenyerét. Pósa bácsi válaszolt helyette.
‒ Márpedig ezt ő maga gyúrta, dagasztotta. Igaz, Galambos Manci?
A leány fölocsúdva szerény mosollyal az ajkán bólogatott.
A pék fölemelte a kenyeret, játékosan meggörnyedt, mintha alig bírná el, és a mérlegre tette.
‒ Hat kiló és még húsz deka.
Manci büszkén leszámolta a pénzt az asztalra, aztán fogta termetes batyuját, és jó hangosan elköszönt.
A visszaúton végig fantáziált, mit fog szólni édesanyja és főleg nagyokos bátyja, ha meglátják ezt a műremeket. Kiteszik majd az asztalra, és nézegetik, aztán otthagyják egy ideig, hadd telítse be az illata házat.
Hazaérve Margit azonnal észrevette, hogy lánya ragyog, majd kiugrik a bőréből. Odalépett hozzá, lesegítette válláról a csomagot, és ahogy megérezte a kenyér teljes súlyát, felnyögött.
‒ A mindenit ‒ csúszott ki a száján.
A kenyeret az asztalra helyezte éppen úgy, ahogy Manci kigondolta, aztán kiszabadította a ruhából. Az illat szerteáramlott, becsalogatva a konyhába a fiúkat.
Körbeállták a remekművet, Gabika őszinte, csicsergő boldogsággal, Manci dagadó mellel, Jani hitetlenkedő ábrázattal. Édesanyjuk egyszerre összecsapta a kezét, magához húzta a lányát, és összevissza csókolta.
‒ Drága, arany kislányom! ‒ mondta, megölelte Mancit, aztán két tenyerébe fogva az arcát nagy komolyan a szemébe nézett. ‒ Ezután mindig te sütöd a kenyeret.
Jani egyszerre Manci elé állt, és feléje nyújtotta a nagy kést.
‒ Te készítetted, te szegd meg!
Manci elégedetten elvigyorodott, és az asztalhoz lépett. Ahogy pillantása átnyalábolta a hatalmas kenyeret, a vigyor apránként lehervadt az arcáról. A bátyjára nézett, és rájött: alig várja, hogy kudarcot valljon. Ez nem elismerés, hanem újabb fricska.
Maga is meglepődött, hogy ezúttal nem csalódást érzett, sokkal inkább harci kedvet.
‒ Ha elbántam vele tészta korában, hát elbánok vele most is ‒ gondolta, és erősen magához szorította művét.
Ahogyan a kés egyre beljebb hatolt a kenyérbe, úgy cserélt helyet a mosoly.
Jani arcáról eltűnt, Mancién kivirult.
Illusztráció: Pixabay / Kantin.
