Petrőczi Éva: Szajkó-gyógyászat, a javából
Szajkó István képeiről életében, s 2025. április első napján bekövetkezett halála után is sokat írtam már, hol versben, hol prózában. Özvegye, Szajkó-Illés Andrea írónő, a Scolar főszerkesztője jóvoltából pedig tágas és nagyon otthonos konyhánknak néhány hete egyik „cipós” fényt, ízt, életet sugárzó festménye az egyik fő ékessége.
Az itt látható, Facebookomon ma felragyogott Paprikák fokhagymával című csendélete pedig valósággal meggyógyított ezen a közepesen meleg, de szelek dúlta, s így mégis-hidegfrontos délelőttön, amikor – bár a főzés többnyire jótékonyan, megnyugtatóan hat rám – a legszívesebben kimenekültem volna ebből a számomra máskor oly kedves „kulinárpoétikai” műhelyből, ahol a levesek, főételek, könnyű édességek és ízelítők alkotása közben gyakran megszületik egy-egy új vers is. Így a konyhaeszközök ármádiája mellett mindig ott reménykedik a toll és papír is. Noha papírgaluskával senkit nem etetek, még büntetésből sem!
Visszatérve a képre: néhány pillanatnyi nézegetése után egykedvűségemet, vonakodásomat végtelen öröm váltotta fel. S szinte repültek hozzám a nyersanyagok és a segítő tárgyak, a sertéskarajtól a bébirépáig és a fűszerekig, a kímélő vaníliapuding-portól az annak tetejét ékesítő-ízesítő, nagy szemű cseresznyéig.
„Sült bolond ez a nőszemély! Ettől lett akkora főzhetnékje?” – gondolhatják most sokan, hisz ezen a Szajkó-opuszon egy kis nyaláb talán-tavalyi fokhagyma, meg egy piros és egy zöld erős paprika látható, még csak nem is egzotikus növények és gyümölcsök!
Bizony ettől, mert a szakácsnak sem utolsó festőművész a huszadik-huszonegyedik század egyik legnagyobb életigenlője, életre biztatója. Alkotóereje teljében és dús hagyatékának köszönhetően egyaránt. Ezen az alkotásán – természetesen – a fokhagymák kevésbé látványosak, mégis elevenné teszi őket egy láthatatlan szinesztézia, az illatukat érzékeltető fény.
A két erős paprika színes látványához ráadásul nagyon személyes emlékek is fűznek: drága felnevelő nagyapám, Péter, minden, az ő tányérjába mert leves és főzelékadag tetejére e paprikák őseiből vágott végtelenül finom, vékony kis karikákat, két háborút túlélő kis bicsakjával. Számomra ugyan ez az ízfokozó plusz csemege nagyon erős lett volna, de a paprikacsipkék látványával nem tudtam betelni.
„Non omnis moriar” (Nem halok meg egészen) – böngésztem otthon, Pécsett, kiskamaszként, egy Mecsek-oldali ház falán. Ha valakire, akkor a mi madár-szignós művészünkre maradéktalanul igaz ez az életigenlő mondás. Még akkor is, ha tehetségéhez, végtelen életöröm-ábrázoló képességéhez, témái változatosságához képest – az önmenedzselés műfajától elzárkózva – vajmi kevés hivatalos elismerést kapott. Egy biztos: ha csak a főzés, az étkek, a gyümölcsök-zöldségek, húsok és halak, meg a kenyerek világát ábrázoló képeire gondolunk, máris az övé mindhárom Michelin-csillag!
Az illusztráción Szajkó István Paprikák fokhagymával című festménye.