Petrőczi Éva: Ké-rek gom-ba-vi-zet! Ké-rek gom-ba-vi-zet!
Ahogyan ezt nemrég megjelent Katicás köténymesék című verses és prózai „kulináriakönyvem” minden írása, valamint sok évtizedes konyhamelléki tevés-vevéseim bizonyítják, a konyha nem a bamba, lélektelen robot, hanem a testet-lelket gyógyító élmények színhelye.
Júniusban negyedik évét betöltött Vince unokámnak ebéd előtt ugyan nem ebből olvastam fel (nagyon visszafogott író-anya és -nagymama lévén), hanem egy mulatságos Pettson és Findus-kötetet, egy még nálamnál is vénebb svéd bácsikáról és elkényeztetett kandúrjáról, ebédünk nyitánya mégis költészet-közelire sikeredett. A bazsalikomos-zelleres-rizses paradicsomleves után, s a többféle középső fogás előtt, a gyermek, akit a Köténymesékben, hetedik unoka lévén, természetesen a „katica hetedik pettye” ranggal ruháztam fel, váratlanul ütemes kántálásba kezdett: „Ké-rek gom-ba-vizet! Ké-rek gom-ba-vi-zet! … de legalább harmincszor, esdeklő hangon.
A fiúgyermek bölcsész és közgazdász anyja, irodalomtörténész nagyapja és hol tudományt, hol szépirodalmat rovogató nagyanyja, e sorok írója, először tanácstalanul nézett össze. Az esdeklő szavakból először egy árva kukkot sem értettünk, de aztán megvilágosodott mindhármunk elméje. A csemete, bár választhatott a legfinomabb erdélyi ásványvíz és a Tiszántúlon préselt, kristálytiszta őszibaracklé között, mégsem ezekre vágyott. S ebben bizony én vagyok a ludas, mivel a családi környezetemnek néha úgy adok „alkotó írás, alkotó gondolkodás” órákat, hogy észre se veszem. A szomjúhozó fiúgyermek ugyanis az olcsó és egyszerű, de hatékony vízszűrőnk „elvarázsolt” ital-ízére és „gombaitalságára” vágyott, méghozzá azért, mert hónapokkal később sem felejtette el, hogy masinánk újkorában – rövid bemutató szózatomban – felhívtam a figyelmét: a budapesti csapvízből mifelénk egy rózsaszín „gombakunyhó”-közepű masina varázsol egészséges itókát.
Ráadásul az ebédet megelőző percekben a mi kis szomjasunk egy takaros, sőt művészien szép, fából faragott, pöttyösgomba diótörővel játszott, s azon háborgott, hogy véletlenül épp kifogytunk a dióból, tehát a Diótörő herceg szerepének eljátszási esélye, hasonlóan a diórágicsáláséhoz, most a nullával egyenlő. Ám fürge kis agya, jó emlékezőtehetsége, s a sok héttel ezelőtti nagymamai vízszűrőmasina-bemutatás villámgyorsan hatott!
Egyszóval, minden jó, ha a vége jó, a bor védőszentjének nevét viselő fiúgyermek, a többi folyékony finomságra fütyülve, rendkívül ügyesen, sajátkezűleg töltögette magának a „gombavizet”. Én pedig magamban fogadkozni kezdtem: szépek és játékosak ezek a metaforák, a költészetben, sőt a szépprózában is, de hétköznapi használatukat legalább annyira törekszem majd mérsékelni, hogy a családunkon kívüli világban egyetlen ifjú utódomra se süthessék rá a „megkergült” jelzőt.
Száraz és ízetlen szövegekkel (és ételekkel) ugyan továbbra sem fogom untatni őket, de olykor – a kedvükért – igyekszem majd a realitások „otthonkáját” magamra ölteni, a nekem oly kedves katicás kötények és a mesék gombaházas világa helyett. Mivel nagyon szeretem őket, az ő érdekeiket is szem előtt tartva, legalább néha, magamra próbálom venni az éveim számához illő felnőtt szerepét.
Fotó: Petrőczi Éva.
