Kállay Kotász Zoltán: Erre csörög

Az iskolakapu kiböffentett,
hogy visszavárjon a visszanyelésre
(„kérődző emésztés”, tanultuk biológiaórán),
a Csaba lépcsőn baktattunk Zsoltival hazafelé,
a megdolgozottak mérsékelt jókedvével:
holnapig nincs rágcsálás.
Az október cinóbert kevert
a lombok egymásba omló aranyába.

Az első szem a lépcsőre, a lábunk elé gurult,
(önként felkínálkozó?),
megreccsent Zsolti lépte alatt,
lehajolt, megkóstolta, „jóóó!”
Azonnal nekilendültünk,
kézzel-lábbal kotortuk az avart,
szedegettük a szemeket, a birtokbavétel örömével
tapasztalva a bőséget.

„Talán ki kellene dobnom
a táskámból minden könyvet, úgy több férne bele”,
merült fel bennem, és meghökkentem…
Meg lehet tenni?
Meg lehet, súgta egy hang, hiszen…
A tankönyvek avulnak, évülnek,
de a dió – belemarkoltam, megzörgettem –, a dió nem…

Mert dió mindig kell,
és akinek diója van, mindene van! Dáridó!
Más emberként (a könyveket azért megtartva)
értem haza degeszre tömött táskámmal,
lehúztam a zipzárját
és kiborítottam a konyhakőre mindent.
– Loptad? – kérdezte nagyi csillogó szemmel.
– Szedtem!

Hamar nekiestünk,
én törtem, nagyi darált,
én krémet kevertem, nagyi tésztát gyúrt,
estére készre pirult
a dióssütemény. Rögtön be is faltuk.
„Szedek megint”, gondoltam, és amikor másnap
a Csaba lépcsőn baktattam hazafelé, egymagamban,
nem találtam már semmit.

Illusztráció: Pixabay | A közölt vers a szerző A konyhában történt mindig minden című kötetéből való | Arnolfini Books, 2025 | 122 oldal, 3900 forint.